Talán november közepe volt, mikor először találkoztam vele. A piszkos lépcsőházban igyekezett felfelé, egymaga cipelt egy ütött-kopott könyvespolcot. Segítettem neki. Láttam rajta, hogy nagyon félénk és hallottam, hogy milyen ízes, falusias kiejtéssel beszél. Még tizenkilenc sem volt egészen mikor felköltözött Budapestre, a nagyvárosba, ahogy ő mondta. Varga Ilonkának hívták. Törékeny és csinos kis nő, sokszor találkoztam vele, ahogy a lépcsőházban cipeli a bevásárló kosarat, meg-megállva a fordulóknál pihenni. Barátnőjével, ha jól emlékszem Zsuzsának hívták, költözött a "házunkba", de a barátnő gyorsan továbbállt Angliába a több kereset reményében. Ilonka viszont maradt a nagyvárosban, ahogy ő mondta, mert a beteg édesanyját nem akarta ilyen messze elhagyni. Így is hiányzott neki a kis Nyírségi falu, aminek a nevére már nem emlékszem. Édesapja korán elhalt tüdővészben. Ilonka egyedül volt, látogatói nem voltak, hiszen ő is állandóan dolgozott. Küldte haza a pénzt édesanyjának és húgának, aki még tanult.
Aztán nem találkoztunk, néhányszor hallottam, hogy nagyon köhög, amikor felfelé jön az összemázolt és koszos lépcsőházban. Mikor véletlenül egymásba botlottunk megkínált süteménnyel. Akkor voltam egyetlenegyszer nála, láttam, hogy nagyon sápadt és kimerült. A kis lakás kopott volt és avítt. Bár tiszta és ápolt volt, magán viselte az Ilonka előtti sok-sok ott lakó nyomait. A Népszínház utca már csak ilyen, jönnek-mennek az emberek, cserélődnek a lakók. Nem szívesen költöznek a "mi" bérházunkba, inkább csak kényszermegoldásként (szükség törvényt bont) alapon. Mert sok ott a népes, dologtalan család, akik nem munkából élnek hangosak és piszkosak. Az utóbbi időben a rendőrség is razziázik kábítószer miatt a házban. De mikor a rendőrség elmegy, a csinnadratta ott folytatódik, ahol abbamaradt. Ennek ellenére Ilonka teli volt reménnyel és engem is mindig sikerült felvidítania. A szeme csillogott és boldog volt, miközben a családjáról, szülőfalujáról mesélt, arról a szépséges templomkertről, ahol kisgyermekként játszott. Elmondta, hogy eladói állása mellett takarítani is jár Budára. Szórakozásra, öltözködésre nem maradt pénze, elvitte a rezsi, a számlák.
Azon a napon éjszakás voltam, én is sokat dolgozom, mivel van bőven elmaradásom a fizetnivalók terén. Reggel korán értem haza, látom,hogy Ilonka lakás ajtaja tárva-nyitva és mindenhol rendőrök, bámészkodók nyüzsögnek. Csak álltam ott és nem tudtam mi történik. Aztán besodródtam a szűk előszobába, majd tovább az egyetlen szobába. A látvány, ami fogadott, a mai napig iszonyattal tölt el. Ilonka meztelenül feküdt az ágyon, kikötözött végtagokkal. Szinte az egész kis szobát vörösre festette a vér. Nem kaptam levegőt, aztán egy rendőr karon fogott. Nem sokra emlékszem azokból a kérdésekből, amiket nekem szegeztek. Akkor hallottam, hogy az egy szinttel feljebb lakó, Szt**ka család férfitagjait letartóztatták. Ott beszélték, hogy ők követték el a több órán keresztül tartó erőszakot, ezután pedig elmetszették Ilonka torkát.
Még most is hallom, ahogy jön fel az ütött-kopott lépcsőházban, kosarát cipelve. Szaladnék ki hozzá, de szertefoszlik az álom. A kis lakásban már új lakók vannak, ők is hangosak és dologtalanok. De hát ilyen a "mi" utcánk, ilyen nyomorúságos itt az élet. Nemrég találkoztam az egyik rendőrrel és elmondta, Ilonka valószínűsíthetően maga engedte be a gyilkosait. Valami ócska ürüggyel kinyittatták vele az ajtót és ez lett a veszte. Nem tudta milyen rossz emberek vannak a nagyvárosban, nem feltételezett ő senkiről, semmi rosszat. Pedig a "mi" utcánk és a "mi" házuk ilyen, rosszabbról még rosszabbra fordulnak a dolgok, ahogy múlnak az évek.
Hiányzik Ilonka. A csillogó, mindig vidám szemek, az állandó jó kedve. Ha rosszkedvű vagyok, rá gondolok és ő mindig vidámságot hoz a szürke, összemázolt falak közé.
Füleki Krisztián
