A fejlett országok nem tudják kezelhetővé tenni adósságukat a megszorítások és a növekedés kombinációjával - állítja az a két harvardi professzor, akik nagy vihart kavartak az államadósság végzetes hatásairól írt tanulmányukkal.
Újabb tanulmánnyal állt elő a Carmen Reinhart és Ken Rogoff közgazdászpáros, akik egy éve azzal kerültek a figyelem középpontjába, hogy kiderült: téves feltételezésre alapozták a növekedés és az államadósság kapcsolatát firtató tanulmányuk alaptételét. A szerzőpáros 2010-ben kiadott Growth in a Time of Debt (Növekedés az adósságok korában) című munkájának legnagyobb hatást kiváltó következtetése úgy szólt, hogy ha egy fejlett gazdaság GDP arányos államadóssága meghaladja a 90 százalékot, akkor az az ország 0,1 százalékos GDP-csökkenésre számíthat.
Ez a megállapítás volt a népszerűtlen megszorítások mellett kardoskodó politikusok és szakemberek egyik legtöbbször idézett érve. A tanulmányt azonban egy idén áprilisban megjelent tudományos cikkben ízekre szedték: Thomas Herndon, és tanárai, Michael Ash és Robert Pollin − a University of Massachusetts keretein belül működő politikai gazdaságtani kutatóintézet (PERI) kutatói − egy sor komoly hibát találtak harvardi kollégáik számításaiban.
Fejéről a talpára
A vizsgálat során arra a következtetésre jutottak, hogy a Reinhart-Rogoff szerzőpáros által használt számok alapján nem mutatható ki az említett kapcsolat. Sőt fordított hatásra lehet következtetni: arra, hogy az okozati viszony inkább az ellenkező irányban áll fenn. Inkább az alacsony növekedés vezet a magas adóssághoz, mintsem a magas adósság az alacsony növekedéshez.
A harvardi szerzőpáros most újabb tanulmánnyal jelentkezett, amelyet a londoni Center for Economic Policy Research (CEPR) adott ki Financial and sovereign debt crisis: some lessons learned and those forgotten (Pénzügyi és adósságválságok: néhány lecke, amelyekből tanultunk és néhány, amelyek feledésbe merültek) címmel. Ez a mű nem kevésbé provokatív, mint a korábbi, nagy vitát kiváltó tanulmányuk volt - állítja a Guardian.
Nem lesz ebből növekedés
A szerzők nem állítanak mást, mint hogy ha a történelmi tapasztalatoknak hinni lehet, akkor a fejlett országok a megszorítások és növekedés kombinációjával nem tudják leszorítani államadósságukat a jelenleginél fenntarthatóbb szintre. Európa szerintük a túlzottan optimista gondolkodás jó példája: az itteni döntéshozók azt hiszik, hogy az elviselhető adóssághoz vissza lehet térni a nadrágszíj-meghúzás, a gazdasági növekedés és a türelem rózsát terem elvének kombinálásával.
Úgy vélik, hogy a fejlett országok elkerülhetik azoknak a kellemetlen eszközöknek a használatát, amelyekre a súlyosan eladósodott feltörekvő államok rászorulnak. Ilyen eszköz az adósságátütemezés (gyakorlatilag államcsőd), a magas infláció, a tőkemozgások korlátozása és - a ma már azért a világ boldogabb felén is ismert - fiskális szigorítás. A fejlett országok vezetői szeretik úgy láttatni kormányaikat, mint amelyek nem folyamodnak ilyen durva eszközökhöz.
Ugyan már, kérem
A szerzőpáros szerint azonban ez kép hamis: a gazdag országok is a csődbe menekültek, elinflálták adósságukat és pénzügyi megszorításokat vezettek be (kamatplafonokat határoztak meg, vagy a megtakarítókra gyakoroltak nyomást, hogy hitelezzék az államot), amikor fizetésképtelenné váltak. Az 1929-33-as pénzügyi válságot követő nagy depresszió idején például Franciaország, Nagy-Britannia és más országok "nagyvonalúan megfeledkeztek" az USA-tól az első világháború idején kapott kölcsöneik visszafizetéséről, a második világháborút követően pedig korlátozott kamattörlesztéssel, alacsony kamatokkal és a tőkekorlátozásokkal akadályozták a pénz kiáramlását az erősen eladósodott országok.
Ami a jelent illeti, az államadósságok két évszázados magasságokhoz közelítenek a fejlett országokban. Ezt nem lehet "kinövekedni" - szögezik le a szerzők, akik szerint a kormányok hamarosan kénytelenek lesznek belátni ezt. Amint ezt megteszik, mégis csak az előbb említett eszközökhöz kell folyamodniuk. Azokhoz megoldásokhoz, amelyeket jó ideje a feltörekvő gazdaságokhoz kapcsolnak, letagadva, hogy nem is olyan régen még a fejlett országok is alkalmazták ezeket.
Már csak a csőd a tabu
A Guardian szerint a fejlett országok kormányai részben már ma is a harvardi professzorok intelmeinek megfelelően járnak el. Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban a tőkeáramlást korlátozó előírásokkal egészítették ki a bankszektor szabályozását, monetáris enyhítéssel és alapkamat-csökkentéssel szorítják le a hosszú távú kamatokat, kevéssé aggódva az inflációs kockázat miatt. A költségvetési megszorítások "divatba jöttek" az USA-tól Európiáig a fejlett világ jelentős részén.
A japán kormány aktívan próbálkozik az infláció gerjesztésével, miközben az Európai Központi Bank ebben a hónapban csökkentette irányadó rátáját, hogy megpróbálja elkerülni a deflációt az eurózónában. A régi módi csőd maradt az utolsó tabu, bár a GDP arányos adósságokat nézve, Japán (240 százalék), Olaszország (130 százalék) és Görögország (170 százalék) esetében csak a nagyon bátrak kockáztatnák meg, hogy ezek az államok soha nem válnak fizetésképtelenné.
Napi
Újabb tanulmánnyal állt elő a Carmen Reinhart és Ken Rogoff közgazdászpáros, akik egy éve azzal kerültek a figyelem középpontjába, hogy kiderült: téves feltételezésre alapozták a növekedés és az államadósság kapcsolatát firtató tanulmányuk alaptételét. A szerzőpáros 2010-ben kiadott Growth in a Time of Debt (Növekedés az adósságok korában) című munkájának legnagyobb hatást kiváltó következtetése úgy szólt, hogy ha egy fejlett gazdaság GDP arányos államadóssága meghaladja a 90 százalékot, akkor az az ország 0,1 százalékos GDP-csökkenésre számíthat.
Ez a megállapítás volt a népszerűtlen megszorítások mellett kardoskodó politikusok és szakemberek egyik legtöbbször idézett érve. A tanulmányt azonban egy idén áprilisban megjelent tudományos cikkben ízekre szedték: Thomas Herndon, és tanárai, Michael Ash és Robert Pollin − a University of Massachusetts keretein belül működő politikai gazdaságtani kutatóintézet (PERI) kutatói − egy sor komoly hibát találtak harvardi kollégáik számításaiban.
Fejéről a talpára
A vizsgálat során arra a következtetésre jutottak, hogy a Reinhart-Rogoff szerzőpáros által használt számok alapján nem mutatható ki az említett kapcsolat. Sőt fordított hatásra lehet következtetni: arra, hogy az okozati viszony inkább az ellenkező irányban áll fenn. Inkább az alacsony növekedés vezet a magas adóssághoz, mintsem a magas adósság az alacsony növekedéshez.
A harvardi szerzőpáros most újabb tanulmánnyal jelentkezett, amelyet a londoni Center for Economic Policy Research (CEPR) adott ki Financial and sovereign debt crisis: some lessons learned and those forgotten (Pénzügyi és adósságválságok: néhány lecke, amelyekből tanultunk és néhány, amelyek feledésbe merültek) címmel. Ez a mű nem kevésbé provokatív, mint a korábbi, nagy vitát kiváltó tanulmányuk volt - állítja a Guardian.
Nem lesz ebből növekedés
A szerzők nem állítanak mást, mint hogy ha a történelmi tapasztalatoknak hinni lehet, akkor a fejlett országok a megszorítások és növekedés kombinációjával nem tudják leszorítani államadósságukat a jelenleginél fenntarthatóbb szintre. Európa szerintük a túlzottan optimista gondolkodás jó példája: az itteni döntéshozók azt hiszik, hogy az elviselhető adóssághoz vissza lehet térni a nadrágszíj-meghúzás, a gazdasági növekedés és a türelem rózsát terem elvének kombinálásával.
Úgy vélik, hogy a fejlett országok elkerülhetik azoknak a kellemetlen eszközöknek a használatát, amelyekre a súlyosan eladósodott feltörekvő államok rászorulnak. Ilyen eszköz az adósságátütemezés (gyakorlatilag államcsőd), a magas infláció, a tőkemozgások korlátozása és - a ma már azért a világ boldogabb felén is ismert - fiskális szigorítás. A fejlett országok vezetői szeretik úgy láttatni kormányaikat, mint amelyek nem folyamodnak ilyen durva eszközökhöz.
Ugyan már, kérem
A szerzőpáros szerint azonban ez kép hamis: a gazdag országok is a csődbe menekültek, elinflálták adósságukat és pénzügyi megszorításokat vezettek be (kamatplafonokat határoztak meg, vagy a megtakarítókra gyakoroltak nyomást, hogy hitelezzék az államot), amikor fizetésképtelenné váltak. Az 1929-33-as pénzügyi válságot követő nagy depresszió idején például Franciaország, Nagy-Britannia és más országok "nagyvonalúan megfeledkeztek" az USA-tól az első világháború idején kapott kölcsöneik visszafizetéséről, a második világháborút követően pedig korlátozott kamattörlesztéssel, alacsony kamatokkal és a tőkekorlátozásokkal akadályozták a pénz kiáramlását az erősen eladósodott országok.
Ami a jelent illeti, az államadósságok két évszázados magasságokhoz közelítenek a fejlett országokban. Ezt nem lehet "kinövekedni" - szögezik le a szerzők, akik szerint a kormányok hamarosan kénytelenek lesznek belátni ezt. Amint ezt megteszik, mégis csak az előbb említett eszközökhöz kell folyamodniuk. Azokhoz megoldásokhoz, amelyeket jó ideje a feltörekvő gazdaságokhoz kapcsolnak, letagadva, hogy nem is olyan régen még a fejlett országok is alkalmazták ezeket.
Már csak a csőd a tabu
A Guardian szerint a fejlett országok kormányai részben már ma is a harvardi professzorok intelmeinek megfelelően járnak el. Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban a tőkeáramlást korlátozó előírásokkal egészítették ki a bankszektor szabályozását, monetáris enyhítéssel és alapkamat-csökkentéssel szorítják le a hosszú távú kamatokat, kevéssé aggódva az inflációs kockázat miatt. A költségvetési megszorítások "divatba jöttek" az USA-tól Európiáig a fejlett világ jelentős részén.
A japán kormány aktívan próbálkozik az infláció gerjesztésével, miközben az Európai Központi Bank ebben a hónapban csökkentette irányadó rátáját, hogy megpróbálja elkerülni a deflációt az eurózónában. A régi módi csőd maradt az utolsó tabu, bár a GDP arányos adósságokat nézve, Japán (240 százalék), Olaszország (130 százalék) és Görögország (170 százalék) esetében csak a nagyon bátrak kockáztatnák meg, hogy ezek az államok soha nem válnak fizetésképtelenné.
