Többször beszéltünk már az Egyesült Államok éppen aktuális kormánya által indított háborúk igazi indítékairól. Ezek nem csupán apró konfliktusok, és mindegyik két-háromszor olyan hosszú ideje folyik, mint a II. Világháború. A Forbes magazin cikke szerint az iraki és afganisztáni háborúk során összesen egymillió amerikai katona sérült meg. Az RT pedig arról ír, hogy a katonák afganisztáni tartózkodása a fejenkénti 1,3-ról 2,1 millió dollárra emelkedett. Matthew J. Nasuti-nak a Kabul Press-ben megjelent cikke szerint az amerikai adófizetőknek 50 millió dollárba kerül minden egyes talibán katona megölése, tehát 20 katona élete, illetve halála, 1 milliárd dollárt jelent.
Joseph Stiglitz és Linda Bilmes számításai szerint a két háború eddigi és jövőbeli kiadásai meghaladják a 6000 milliárd dollárt. Mit ért el az Egyesült Államok ezzel a 6000 milliárd dollárral és egymillió sérülttel?
Irakban jelenleg egy Iránnal szövetséges síita iszlamista rezsim uralkodik a korábbi szekuláris szunnita rezsim helyett, amelyik Irán ellensége volt. Az embereken és romokon uralkodó új kormány sem kevésbé diktatórikus elődjénél, az erőszak pedig éppen annyira jellemző az országra, mint az amerikai megszállási kísérlet előtt.
Afganisztánban a máig legyőzetlen és egyre inkább legyőzhetetlennek tűnő Talibán, újraélesztette a kábítószer kereskedelmet, újabb forrást biztosítva a nyugatot elárasztó drogoknak.
A hab Bush és Obama „sikertörténetének” tortáján, hogy egyre többen követelik a világon, hogy az Egyesült Államokat és Tony Blair, korábbi brit miniszterelnököt vonják felelősségre az általuk elkövetett háborús bűnökért. Az biztos, hogy Washington hírneve folyamatosan romlik a két háború elindítása óta. Egyetlen kormány sem annyira hiszékeny, hogy bármit is elhiggyen abból, amit Washington kommunikál.
Ezek komoly hozadékai a háborúknak, amelyekre nincs magyarázat. (A másik oldal veszteségeiről nem is beszélve.)
A Bush és Obama kormányok számos különböző ürüggyel próbálkoztak már, a „terrorizmus elleni háborútól” a „tömegpusztító fegyvereken” és az „ott kell végeznünk velük, mielőtt idejönnek” megközelítésen át egészen az Osama bin Laden utáni hajtóvadászatig (aki minden bizonnyal már 2001-ben meghalt súlyos veseelégtelenségben).
Sem a Talibán sem Saddam Hussein nem folytatott terrorhadjáratot az USA ellen. A fegyverellenőrök jelentéséből kiderült, hogy Saddam Hussein nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel. Muzulmán országok megtámadása és a civil lakosság lemészárlása nem legyőzi, hanem erősíti a terrorizmust. A hivatalos történet szerint a szeptember 11-i támadás kivitelezői Szaúd-arábiai állampolgárok voltak, nem afgánok vagy irakiak, és mégsem Szaúdi-Arábiát támadták meg.
A demokrácia és a felelősségre vonható vezetés fogalma nem létezik egy olyan országban, ahol az irányító hatalom titkos célok érdekében, átlátszó hazugságokkal leplezett, mondvacsinált ürüggyel háborút indíthat bárki ellen.
Ugyanezeket a kérdéseket tehetjük fel a rendőrállam kialakulásával kapcsolatban is. Miért változtatta Bush és Obama a törvény biztosította védelmet a nép elleni fegyverré? Mitől vannak az emberek nagyobb biztonságban, ha kénytelenek feladni állampolgári jogaikat? A határozatlan idejű fogvatartás és a tisztességes eljáráshoz való jog felfüggesztése egy diktatúra eltéveszthetetlen jelei. Ez maga a terrorizmus, nem pedig a terrorizmus elleni védelem. Miért hallgatják le és tárolják a világ szinte valamennyi állampolgárának kommunikációját? Hogyan véd ez meg bárkit is a terrorizmustól?
Miért támadja Washington a sajtó és a szólás szabadságát? És miért folyamodnak megfélemlítési taktikákhoz, megpróbálva ellehetetleníteni vagy elhallgattatni az igazságot kimondó újságírókat?
Netán a tudatlanság nagyobb biztonságot ad az embereknek a terroristákkal szemben?
Az a kormány, amelyik megszünteti a szólás és a sajtó szabadságának alkotmányos védelmét, annak érdekében, hogy leplezze saját bűntetteit, egy diktatúra kormánya.
Egyre többen hezitálnak feltenni ezeket a kérdéseket, attól tartva, hogy nemcsak megfigyelési listára kerülnek, vagy mondvacsinált vádak alapján eljárást indítanak ellenük. Már ott tartunk, hogy maga a kérdés feltevés is olyan megrendezett eseményeket indíthat el, amelyek ürügyként szolgálhatnak a rendőrállam létjogosultságának igazolására.
A bostoni hajtóvadászat
Talán a Boston Marathon is egy ilyen eset volt. Mindenesetre a testvérpár elleni bizonyítékoknak kevés szerepe volt a kormány vádjaiban és állításaiban. A palimadarak használata nem új keletű módszere az államhatalomnak. Ami viszont új, hogy szinte egész Bostont lezárták és egy 10.000 fős, erősen felfegyverzett alakulatot küldtek a helyszínre, tankokkal kiegészítve, akik az utcát járva, bírósági végzés nélkül bárkinek az otthonát átkutathatták, mindezt a közbiztonság védelme nevében, ami ez esetben egy megsebesült 19-éves srác utáni hajszát jelentett.
Nemcsak, hogy soha ilyesmi nem történt még az Egyesült Államok történelmében, de egy ilyen akciót nem lehetett volna előzetes szervezés nélkül, szinte azonnal elindítani. Egy próbaüzemet láthattunk.
A tudatlan állampolgároknak pedig még a helyi rendőrségek militarizációjáról sincs fogalma. A rendőröket arra tanítják, hogy először lőjenek, mégpedig többször, hogy mindenáron megvédjék magukat és ne kockáztassák életüket kérdések feltevésével.
Ezért történhetett meg, hogy egy rendőr megölt egy játék pisztolyt tartó 13 éves fiút. (magyarul) Egyetlen kérdés elég lett volna a helyzet tisztázására, de a rendőr úgy gondolta, hogy a kérdés „veszélyeztetné az életét”, úgyhogy inkább lőtt.
A rendőrség Barack Obama hatalomelvű módszerei szerint működik: először ölj, majd gyárts bizonyítékokat az áldozat ellen.
Szóval tisztelt amerikai állampolgár, minek képzeled magad? Valamiféle képzeletbeli szabad embernek, akinek jogai vannak?
Forrás: Activist Post
