Pár hete még az egész pénzügyi világ lélegzetvisszafojtva figyelte, hogy vajon az amerikai kormány hajlandó lesz-e törleszteni a hitelezőinek, vagy szégyenszemre bejelenti a fizetésképtelenségét. Végül az utóbbi opciót sikerült elhárítani, legalábbis átmenetileg, mert a kongresszus áldását adta a hitelfelvétel folytatására, tovább növelve így a fedezetlen hiányt, amely sohasem lesz rendezve, amint azt már mindenki sejti.

Mivel a világ összes országa tartozik a bankoknak, ez az általános helyzet úgymond normális és elkerülhetetlen a kapitalista gazdaságban. Két fogalom tisztázásával megérthető, hogy miről is van szó valójában, amikor az udvari közgazdászok a közadósságról beszélnek.
A szuverén vagy államadósság egy adott állam, valamint a tőle közvetlenül függő közösségek és szervezetek kölcsön formájában vállalt pénzügyi kötelezettségeinek az összessége.

Megkülönböztetünk belső államadósságot, amelyet a kötvényeket kibocsátó államon belüli gazdasági tényezők (bankok, befektetési alapok, fiduciáriusok) birtokolnak, és külső államadósságot, amely - értelemszerűen - külföldi hitelezők, kormányok vagy bankok felé teremt fizetési kötelezettséget. Annak megállapításához, hogy eladósodás tekintetében egy adott ország milyen helyzetben van, különböző osztályozásokat ajánlanak 1) a belső nemzeti össztermékhez viszonyított (ún. GDP-arányos) adósság mértékének 2) a népességhez mért adósság mértékének 3) a követelések összegéből kivont tartozás, vagyis a nettó adósságállomány mértékének függvényében. Bármi is legyen a számítás és a viszonyítás módszere, ezek a szuverén adósságok alapvetően háromféleképpen keletkeznek.

ad 1. A hitelt felvevő állam kötvényeket bocsát ki, amelyeket az ország állampolgárai nyugdíjalapjaikon, befektetési alapokon, bankokon, takarékpénztárakon stb. keresztül megvásárolnak. Ekkor mondják azt, hogy ez belső adósság, mivel az állami intézmények az ország állampolgárainak tartoznak egy bizonyos - kamatokkal terhelt - összeggel, a termelési többletérték járadékosok közötti redisztribúciójához. Megdöbbentő tény, de gyakran megesik, hogy milliárdos spekulánsok és pénzügyi szervezetek ezeket az államkötvényeket hitelre jegyzik elő anélkül, hogy egy fillért is költenének a megvásárlásukra, majd egy bizonyos idő után fizetési ígéret ellenében továbbadják őket egy másik pénzügyi konglomerátumnak, amely ugyancsak hitelre vásárol be belőlük. Ezek a tranzakciók az ún. származékos vagy derivatív ügyletek kategóriájába tartoznak, amelyekről tudni kell, hogy jellegüknél fogva többnyire köszönő viszonyban sincsenek a reálgazdasági folyamatokkal. Valójában egy spekulációs célú pénzügyi hazárdjáték részét képezik, amelyet a Wall Street-i börzecápák találtak ki egymás szórakoztatására és a világ tönkretételére. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a 2008-as válságot is jórészt a derivatívákkal való felelőtlen zsonglőrködésük robbantotta ki. Ily módon ugyanis ezek a bennfentes spekulánsok csereérték nélküli, inflációs pénzt kreálnak ex nihilo, amely kiköveteli a maga pénzügyi hasznát, noha egyáltalán nem szolgálta az áruk termelését vagy értékesítését.

ad 2. Az államkötvények vásárlói külföldi intézmények is lehetnek, amelyek nemzetközi befektetési ügynökségeken, alapkezelőkön, a központi bankon vagy a hitelező ország valamely másik bankján keresztül bonyolítják vásárlásaikat. Ezt mondják külső adósságnak, és a kamatot az adós/hitelfelvevő állam fizeti, a nemzeti többletértéket a hitelező államokba exportálva. Ily módon Kínának, amely eddig már több mint 3300 milliárd dollárnyi összeget hitelezett az Egyesült Államoknak, elvileg óriási befolyással kellene lennie az elszegényedett amerikaiakra. Azonban egyáltalán nem ez a helyzet. Rövidesen meglátjuk, hogy miért.

ad 3. A hitelt felvevő államok még annál is "simlisebbek", mint hinnénk. Az államkötvényeiket ugyanis a saját központi bankjaik is felvásárolhatják, ahogyan az amerikai Fed teszi már jó ideje. Ekkor adott egy ország, amely olyan pénzt kunyerál, amelyet nem birtokol, és amelyet kölcsön ad önmagának kamatra. Az "államkötvénynek" nevezett hitelpapír-pénzt a hitelt felvevő kormány bocsátja ki a kölcsönt adó kormány (vagyis önmaga) számára egy értéktelen papírpénz ellenében, amelynek azért nincs valós értéke, mert nem áll mögötte értéket létrehozó termelőmunka.

Az állam központi bankja értéktelen papírpénzt/hitelpapírt bocsát ki, amellyel elárasztja a piacot. E szerint a forgatókönyv szerint nyilvánvaló, hogy a hitelt felvevő állam becsapja a kölcsönt adó államot (vagyis önmagát), ahogyan az összes többi hitelezőjét is, a befektetési alapokat és a magánbankokat, valamint a Kínából, Japánból, Koreából, Szaúd-Arábiából, Katarból és máshonnan érkező külföldi hitelezőket, akiknek a nyakán marad az egyre kevesebb kereskedelmi értékkel bíró deflációs pénz, amelytől senki sem tud megszabadulni, mert már mindenki "bevásárolt" belőle, és senki sem óhajtja növelni a veszteségeit. A hitelt felvevő állam azonban nem tehet mást, hacsak nem akar azonnal csődöt jelenteni.

Így értékeli le a nyugdíj-megtakarítást és a forgalomban lévő pénzt a kispolgári szalonforradalmároknak oly kedves gondviselő állam, amely hirtelen csaló-csődállammá vált, mielőtt rendőrállammá válna. A kígyó a saját farkába harap. Később a hitelező állam a dolgozókhoz és a nyugdíjasokhoz fog fordulni, megmagyarázva nekik, hogy a nemzeti valutát le kellett értékelni, és hogy többé már nem tudja fizetni a nyugdíjakat. Mindez elkerülhetetlenül vezet a pénzügyi összeomláshoz és tőzsdekrachhoz, a jelzáloggal terhelt ingatlantulajdonosok utcára kerüléséhez, mint momentán Madridban, ahol naponta százával vesztik el otthonaikat az emberek. Spanyolországban jelenleg 6 millió munkanélkülit tartanak számon, miközben a bankok rekordprofitot zsebelnek be: az év első felében hivatalosan 67 százalékkal nőtt a nyereségük a tavalyihoz képest. Itt azonban megint tisztázni kell valamit.

Nyugaton a szélsőbalosok, a történelmi szociáldemokraták és az antiglobalisták hagyják magukat elvakítani a bankok mesés nyeresége által, és a "tőke ellensége" pózában tetszelegve megbotránkozást mímelnek, arra sarkallva a rendőrállamot, a plutokraták államát, hogy lépjen fel túlzottan mohónak tartott gazdái ellen, amire persze az állam nyilvánvalóan nem lesz hajlandó, de fölösleges is lenne, hiszen ez a profitnövekedés valójában mesébe illik - mégpedig a szó szoros értelmében. Az a pénz ugyanis, amelyet a bankok ily módon elkönyvelnek, nem létező, immateriális pénz, amely nem képvisel semmiféle reális kereskedelmi értéket. Heterodox közgazdászok bonmot-ja szerint "nem a gazdaság irreális, hanem a pénzük virtuális". Ebből a "Monopoly-pénzből" bespájzolhatnak kedvükre, az értékük csak annyi, mint amennyit a papír ér, amelyre nyomtatták. Abban a pillanatban, amikor az adósok már nem képesek tovább fizetni a jelzáloghiteleiket, és kirakják őket az otthonaikból, vajon a bankok hol találnak majd olyan javakat, amelyek alátámasztanák ezeket a nyereségüket garantáló hitelpapírokat?

Egy másik tényezőt is tekintetbe kell venni az államadósság és a dolgozók adóterhe egyenletében. Létezik bruttó és nettó államadósság: az előbbi az az összeg, amelyet az állam kölcsönvett bel- és külföldön; az utóbbi pedig az, amellyel az általa más országoknak (papírpénz, váltó, kötvény formájában) folyósított hitelek levonása után tartozik, amelyek egyébként ugyancsak értéktelenek, mert a világgazdaságban valamennyi pénznem kölcsönös függésben van egymással. Így például Szaúd-Arábia szuverén adós, de ugyanakkor hitelező is, mert kölcsönadott pénzt más országoknak, mindenekelőtt az USA-nak. Az egyik összeget tehát ki kell vonni a másikból, hogy megismerjük Szaúd-Arábia nettó adósságát, és ugyanez az eljárás mindegyik ország vonatkozásában, nem feledve azonban, hogy ezeknek a külföldre kihelyezett hiteleknek távolról sincs meg minden esetben a fedezetük, tehát jórészt behajthatatlanok. Ezt a hitelezők a saját kárukon fogják megtanulni, csupán idő kérdése az egész.

Nem szabad összetéveszteni egy adott ország közadósságát és nemzetközi árucseremérlegét. Így például arab olajsejkek, francia bankok, kanadai pénzemberek birtokolhatják amerikai vagy más országbeli vállalkozások kötvényeit, és fordítva: amerikai tőkés csoportok is birtokolhatják külföldi cégek részvényeit. Ezeket a vagyoni jellegű követeléseket egyáltalán nem tartják számon az adott szuverén államok bruttó és nettó adósságállományában. De mivel ezeket a magánadósságokat és magánhiteleket dollárban, euróban vagy font sterlingben számolják el, a valós értékük nagy mértékben függ annak az államnak a gazdasági állapotától (fizetési mérlegétől és nemzeti valutájának értékétől), amelyben kibocsátották és kialkudták őket. Elvileg ezeket a tényezőket értékelik a nemzetközi hitelminősítő ügynökségek a hitelképességi besorolással, amelyet minden egyes ország vonatkozásában megállapítanak.

Eljutottunk tehát ahhoz a szituációhoz, amikor a koldus hitelező pénzt kölcsönöz önmagának, a mezítlábasnak, miközben nyilvánvalóan nem rendelkezik azzal a csereértékkel (árutermelésben és szolgáltatásban), amely akár a kölcsönt, akár a pénzkibocsátást fedezné. Ennek következtében lerontja a pénze értékét, ahogyan a hitelekét is, amelyekkel hitelezőinek tartozik. Normál esetben ezt az államot választás elé állítanák a hitelezői: fizessen vagy jelentsen csődöt, de legalábbis szankcionálnák a hitelminősítő ügynökségek, amelyeknek ugyebár ez lenne a feladatuk.

Ehelyett azonban mindenki tehetetlenül asszisztál a kínaiak panaszaihoz, akik azt látják, hogy minden egyes amerikai kötvénykibocsátással együtt folyamatosan csökken a általuk folyósított kölcsönök értéke. Németország megpróbálja visszaszerezni az amerikai jegybankra bízott aranykészletét, mielőtt az USA csődöt jelentene, de a Fed nem hajlandó teljesíteni a németek kérését. Egyébként képtelen is lenne rá, mivel már nincs a birtokában: a Fort Knox trezorjai valószínűleg konganak az ürességtől.

Teljesen evidens, hogy ez a furfang valójában egy átlátszó csalás. Képzeljük el, hogy közülünk bárki annyi pénzt nyomtathatna, amennyit csak akar. A fárasztó munka helyett jöhetne a dolce vita! Most azt képzeljük el, hogy a Wall Street-i Mister Pénznyomó hitelezői felkapják a vizet, amikor a tudomásukra jut, hogy ez a pénz illegitim, mert egy semmirekellő imposztor garázsában nyomják. Mindegyik hitelező a bandita ajtaján dörömböl, a jussát követelve, jól tudván, hogy az adós-csaló-pénznyomó a banditák királya, a capo di tutti capi, és hogy a Szíria utcai üzlete már csődbe jutott, ahogyan korábban a Líbia utcai, a Szerbia sugárúti és a Venezuela körúti is, most pedig az Argentína téri butik és az Irán utcai bank is veszélybe került...

Ugyanez a helyzet az amerikai parazita állammal: az USA külső államadóssága 16.770 milliárd dollár, havi 85 milliárd dollárnyi illegitim pénznyomtatással súlyosbítva. A csődbe jutott Fed pénzt kölcsönöz hitelezőjének, az amerikai kormánynak, amely fizetésképtelen tulajdonos. Ez a haramia állam azonban az egyetlen a világon, amely 3500 többfejű robbanótöltettel felszerelt atomrakétát, 11 repülőgép-anyahajót és 700 külföldi katonai támaszpontot birtokol, miközben évente 600 milliárd dollárt költ "védelmi" kiadásokra, egyedül annyit, mint "a világ maradéka" együttvéve.

Azonosítottuk tehát a nemzetközi szcéna főgengszterét, a capo di tutti capit, akinek sok ország eltűri a csínytevéseit, és támogatja az agresszióit, azt remélve, hogy jól fognak kijönni a "buliból", ha egy nap ők is csődöt jelentenek, és megtagadják szuverén adósságuk törlesztését. Ez a nap egy globális láncreakciót fog elindítani, egy világgazdasági válságlavinát, amelyhez képest az 1929-es "Nagy Pangás" és a 2008-as ingatlanpánik csak szerény ízelítőnek fog tűnni az átlagos halandókra váró megpróbáltatások tekintetében. Kasszandra jóslata sem lehetett ennél biztosabb.

MD 2013. XI. 13.