Az uzsora szó századok óta megengedhetetlen hozamot jelent. Az emberiség évezredek óta tudja, elpusztul az a közösség, amelyiknek egyik része elsajátítja a többiek javait. A szerzés elsorvasztja az összetartó munkát és a szerzőket is.
Ezért bűn a lopás, a csalás és az uzsora. A középkorig a kereszténység tiltotta a kamatot, az iszlám még ma is. A nyugati kultúrába a kamattal visszatért a rászedés, majd jött a korlátozás és a kijátszás, újabb korlát, újabb kijátszás… Századokon át hatszázalékos kamatot engedett a törvény, de – szigorú büntetést kockáztatva – időnként az átadottnál nagyobb összeget is ráírtak az adóslevélre. Ma ezt nem büntetik, nálunk „természetes”. A neve: devizaalapú hitelezés és változtatható kamat. A devizában számolással és az emelhető devizakamattal bármennyi adósság követelhető. Vagy mégsem?
Amikor még az igen igen volt, a nem pedig nem, 1715-ben így törvénykeztünk: „minthogy igen sokan, az üdvösségről s emberszeretetről megfeledkezve, az uzsorás gonoszságnak és fösvénységnek hódolva, kölcsönadott pénzeikért, kamat vagy elmaradt haszon neve alatt, avagy ajándék címén a megengedett hat százalék kamattal meg nem elégszenek, hanem nyolc, tíz s még több száztólit is köteleztetnek és fizettetnek, a jövőben az uzsorás gonoszság és fösvénység megszüntetése végett senkinek sem szabad hat százaléknál nagyobb kamatot elkérni, és e törvényes kamaton felül semmiféle címen nem szabad bármit kicsikarni vagy elfogadni.”
Másfél század múltán, 1883-ban pedig ekként szólt a törvény az uzsoráról és a káros hitelügyletekről: „aki másnak szorultságát, könnyelműségét vagy tapasztalatlanságát felhasználva olyan kikötések mellett hitelez, melyek neki vagy egy harmadiknak túlságos mérvű vagyoni előnyöket eredményeznek, és ezáltal mások anyagi romlását előidézni vagy fokozni alkalmasok, vagy az eset körülményeihez képest a szolgáltatás és ellenszolgáltatás közt szembeötlő aránytalanság mutatkozik: elköveti az uzsora vétségét, és egy hónaptól hat hónapig terjedő fogházzal büntetendő. Aki az uzsora előnyeit színlelt ügyletbe rejtve kötteti ki, vagy uzsorás ügylettel üzletszerűleg foglalkozik, két évig terjedő fogházzal büntetendő – hivatal és politikai jogok vesztése mellett, és ha az elkövető külföldi, a magyar állam területéről kiutasítandó.”
Ma a polgári törvénykönyvre hagyatkozhatunk, amely szerint az a szerződés uzsorás, és ezzel semmis, amelyben az egyik fél a másik helyzetének kihasználásával feltűnően aránytalan előnyt köt ki. Tehát az uzsora a másik fél kiszolgáltatott helyzetében, célzott magatartással elért feltűnő előny. A magyar bankhitelezés döntő mértékben ilyen volt 2003 és 2008 között.
Az árfolyamot a pénzpiac alakítja, halljuk, ami nem más, mint a hitelezők közössége. 2003 és 2008 ősze között a svájci frank árfolyama stagnált, holott az állam és a háztartások devizában számolt adóssága nagyon megemelkedett, tehát a kockázat is, így gyengülnie kellett volna a forintnak. Mégsem ez történt, mert akkor észbe kapnak a kölcsönt felvevők. A válsággal leállt a hitelezés, ezért nem volt ok visszatartani a forintgyengülést, ötven százalékkal drágult a svájci frank, majd amikor az adósok láthatóan belerokkantak, újra stabil lett, holott ezzel tovább nőtt a kockázat. A válsághisztériával minden bank emelte a svájci frank kamatát, miközben a frank alapkamata a tizedére csökkent – ismét bizonyítva, hogy nincs piac. Ekkor a forintkamat növekedése volt a hivatkozási alap, csak annak közlése maradt el, hogy a bankközi kamatlábat is ezek a bankok állapítják meg, mondják be a hivatalos közlő Magyar Nemzeti Banknak, bár ez a kamat csak ajánlat, nincsenek ilyen áron üzletek közöttük – írta nemrég a felügyelet.
A bankok csak vissza akarják kapni a pénzüket – halljuk. Nem, a banki érdek az adós minél hosszabb lekötése. Emlékezzünk, mennyire szabotálták a végtörlesztést. Nem lehet újra ilyen előnyösen pénzt kihelyezni, a szorult helyzetű adós a jó adós, mert neki az állam is besegít. Ezt a rabláncot annuitásos kölcsönnek nevezik. Az első hat-nyolc évben a havi törlesztés döntően kamat, díj, járulék, alig csökken a tőke a törlesztéssel, az árfolyamhatás pedig emeli. Ha pár év után belerokkan az adós, akkor fizetett, de megmarad a követelés, vihető a fedezet, vagy ha átstrukturálás jön, az nagy tőkéről indul, és ismétlődik a sok kamat.
Ilyen biztos banki érdek az árfolyamgát, mert külön követelés lesz az árfolyam-különbözet, kamattal és állami garanciával, ha a tőkekövetelés az ingatlanfedezet 95 százalékáig terjed. Így a tőkét vagy az ingatlant az adós átadja, az e feletti árfolyam-különbözetet, amelynek nincs fedezete, pedig az állam fizeti meg – kamattal. Tökéletesen kiszolgált banki érdek.
Társadalmunk még nem fogta fel a lényeget, holott számtannal előretekinthető. Ez a rendszer uzsorával felépült egyéni és közösségi rabság, amelyből nincs pénzügyi kiút. Az Európai Központi Bank elnöke pedig üzent, nehogy megkérdőjelezzék a devizában számolást, mert megnézhetik magukat, ha elszáll az árfolyam. De ki téríti el? A hitelezők?
4,3 millió magyar otthon negyedén, 1,1 millión van jelzálog, mögötte soha ki nem fizethető adósság, amely devizából eredő hányadát fel sem vették. A devizában számolt lakáskölcsönök 52 százaléka, a szabad felhasználásúak 67 százaléka késve fizetett, az összes otthon tíz százaléka már árverezési veszélyben van. Mégis, miként hiheti bárki, hogy az elszegényedett, idegenek uralta gazdaságban olcsó bérért dolgozók – ha van munkájuk – a jövedelmükből kifizetik az így alakítható banki adósságaikat? Hogy képesek az otthonuk árát akár többször megfizetni a húszéves futamidő alatt? És persze kifizetik az államadósságot is, amelyet ugyanígy formálhat árfolyam? Garantáltan nem megoldás a pénzügyi rendezés. Akkor viszont alkudni kell. Az alkuhoz erkölcs és jog, no meg bátorság kell.
Mit tehetünk?
A tízparancsolat, az előző alkotmány, a mai alaptörvény, a régi és új polgári és büntető törvénykönyv, mások tapasztalata rendelkezésre áll.
Kiiktatandó az uzsora három eleme: a deviza, a díjak és az egyoldalú emelés. Marad a kölcsön és kamata – azaz a rend.
Nem nagy ügy egy jogállamban. Az uzsorás jelleg igazolható. A hitelintézetek eltagadták az árfolyam-alakító képességüket, elhallgatták, hogy a hitelezés előtti két évtizedben nyolcszorosan drágult a svájci frank. Ráadásul nincs ok arra, hogy a jövőben ne dráguljon, hiszen a magyar gazdaság nem körözi le a svájcit. Különösen ezzel a hatalmas eladósítás-hátizsákjával nem. A forint jelentős áresését kizárták a szakmai megfontolások ellenére – mintha a gombaszakértő saját pincéjéből mérges gombát árult volna a piacon.
Senki nem mutatta be, hogy mennyivel nő az adósság, a törlesztés, a kamat, a díj az árfolyamváltozással. Holott ez egyszerű diagram, csak nem vették elő. A bankok célzatosan kihasználták az ügyfél pénzszakmai ismereteinek hiányát, csupán aláíratták, hogy megértette a kockázatot – azt, amit be sem mutattak neki. Továbbá aláíratták, hogy kifizették azt a devizát, amelyet nem fizettek ki. Mintha egy építész eltagadná, hogy a betonba fűrészport tett, de elismertetné, hogy kitűnő a cement.
Nem kétséges, a tudás visszatartásával alakult ki az aszimmetrikus informáltság a két szerződő fél között, ebből ered az egyik feltűnően aránytalan, nagy értéktöbblete. Nem kétséges, hogy az oda sem adott összegre kamatot kérni, és díjat, költséget felszámítani, mindezt devizában számolni és még utólag szabadosan emelni is – ugyancsak feltűnő aránytalanság, amely célzatos magatartásból származik. Az uzsora bemutatása nem nehéz jogászi feladat – bár lehet, hogy felesleges egy ennél még súlyosabb jogsértés felismerése után.
Nyelvek összezavarásával Bábel tornya után a gazdaságok is omlaszthatók. Az elszigetelt magyar nyelvben a pénzügyi szakszavak összekeverése könnyű, ha jelentős érdek fűződik hozzá. A polgári törvénykönyvben a hitel és kölcsön fogalmak jelentése egyértelmű. Senkinek sincs joga e szavak értelmét elvenni és mással helyettesíteni, vagy akár felcserélve használni. A törvénykönyv bevezetésként elrendeli, hogy más törvények alkotása és értelmezése e törvénykönyv szerint történhet, a szavak társadalmi, gazdasági rendeltetésének megfelelően, jóhiszeműen és tisztességesen. Nos, ez nem teljesül a hitel és kölcsön szavak mindennapi alkalmazásakor – és ebből erednek az országot megnyomorító devizahitel, devizaalapú hitel fogalmak.
A hitel, a hitelezés egy bankon belüli intézmény, illetve intézkedés, amely csak megalapozza a kölcsönzést, nem helyettesíti. A hitellel nem történik pénzátadás! A hitel egy megállapítás: a bank képes és hajlandó a kölcsönzésre, a jövőbeli adós pedig képes azt fogadni és visszafizetni a tervezett feltételekkel. A bank el is különíthet pénzt a kölcsönzésig, erre az időre rendelkezésre tartási díjat kérhet. A kölcsön pedig a hitelt követő önálló gazdasági aktus, ami egy konkrét összeg átadása az adós rendelkezésére, amelyet vissza kell adnia, és ha banktól jön, akkor kamattal. Fogalmilag a hitelezés és a kölcsönzés egymást követő esemény, nem egymást helyettesítő. A hitelnek lehet díja, a kölcsönnek van kamata, a hitelnek nincs kamata, és a kölcsönnek nincs díja. Ezeknek a pénzügyi szavaknak az összekeverésével alakult ki a sokféle jutalék, a kamat, a kamat jellegű költség és a devizahitel kölcsönként való értelmezése, mind-mind jogellenesen. A hitelintézeti törvény rossz fogalomhasználata jogellenes, abban nincs szó arról, hogy a törvényhozó eltérhet a polgári törvénykönyvtől. A nemzeti javak, az otthonok átcsoportosításának eszköze a jogellenes fogalomzavar.
A devizahitel, devizaalapú hitel tehát a kölcsönzést megelőzően csak a hitelező érdekkörébe esik, nem a kölcsönzés része. Miután az adósok nem devizát kaptak, így azt nem tudják visszaadni. Az árfolyam-különbözet nem eshet az adós terhére, semmi sem terhelheti a kölcsönt nyújtó gazdálkodásából eredően, tehát nincs ok a kamatemelésre. A kölcsönző a kamatot kérheti, ezzel kapja a költségei megtérítését és érdekeltségét. Vissza kell térni a polgári törvénykönyv tisztes, a társadalmi rendeltetésének és a Nemzeti hitvallás szellemének és az alaptörvény betűjének megfelelő értelmezéséhez. Törvényhozásunk történelmi léptékű feladat elé néz: még ez évben egy új hitelintézeti törvényt kell alkotnia, ami kitűnő alkalom a fogalmak helyretételére. Ha nem, századokra kihatóan a történelem szégyenlapjára kerülünk.
Ezért bűn a lopás, a csalás és az uzsora. A középkorig a kereszténység tiltotta a kamatot, az iszlám még ma is. A nyugati kultúrába a kamattal visszatért a rászedés, majd jött a korlátozás és a kijátszás, újabb korlát, újabb kijátszás… Századokon át hatszázalékos kamatot engedett a törvény, de – szigorú büntetést kockáztatva – időnként az átadottnál nagyobb összeget is ráírtak az adóslevélre. Ma ezt nem büntetik, nálunk „természetes”. A neve: devizaalapú hitelezés és változtatható kamat. A devizában számolással és az emelhető devizakamattal bármennyi adósság követelhető. Vagy mégsem?
Amikor még az igen igen volt, a nem pedig nem, 1715-ben így törvénykeztünk: „minthogy igen sokan, az üdvösségről s emberszeretetről megfeledkezve, az uzsorás gonoszságnak és fösvénységnek hódolva, kölcsönadott pénzeikért, kamat vagy elmaradt haszon neve alatt, avagy ajándék címén a megengedett hat százalék kamattal meg nem elégszenek, hanem nyolc, tíz s még több száztólit is köteleztetnek és fizettetnek, a jövőben az uzsorás gonoszság és fösvénység megszüntetése végett senkinek sem szabad hat százaléknál nagyobb kamatot elkérni, és e törvényes kamaton felül semmiféle címen nem szabad bármit kicsikarni vagy elfogadni.”
Másfél század múltán, 1883-ban pedig ekként szólt a törvény az uzsoráról és a káros hitelügyletekről: „aki másnak szorultságát, könnyelműségét vagy tapasztalatlanságát felhasználva olyan kikötések mellett hitelez, melyek neki vagy egy harmadiknak túlságos mérvű vagyoni előnyöket eredményeznek, és ezáltal mások anyagi romlását előidézni vagy fokozni alkalmasok, vagy az eset körülményeihez képest a szolgáltatás és ellenszolgáltatás közt szembeötlő aránytalanság mutatkozik: elköveti az uzsora vétségét, és egy hónaptól hat hónapig terjedő fogházzal büntetendő. Aki az uzsora előnyeit színlelt ügyletbe rejtve kötteti ki, vagy uzsorás ügylettel üzletszerűleg foglalkozik, két évig terjedő fogházzal büntetendő – hivatal és politikai jogok vesztése mellett, és ha az elkövető külföldi, a magyar állam területéről kiutasítandó.”
Ma a polgári törvénykönyvre hagyatkozhatunk, amely szerint az a szerződés uzsorás, és ezzel semmis, amelyben az egyik fél a másik helyzetének kihasználásával feltűnően aránytalan előnyt köt ki. Tehát az uzsora a másik fél kiszolgáltatott helyzetében, célzott magatartással elért feltűnő előny. A magyar bankhitelezés döntő mértékben ilyen volt 2003 és 2008 között.
Az árfolyamot a pénzpiac alakítja, halljuk, ami nem más, mint a hitelezők közössége. 2003 és 2008 ősze között a svájci frank árfolyama stagnált, holott az állam és a háztartások devizában számolt adóssága nagyon megemelkedett, tehát a kockázat is, így gyengülnie kellett volna a forintnak. Mégsem ez történt, mert akkor észbe kapnak a kölcsönt felvevők. A válsággal leállt a hitelezés, ezért nem volt ok visszatartani a forintgyengülést, ötven százalékkal drágult a svájci frank, majd amikor az adósok láthatóan belerokkantak, újra stabil lett, holott ezzel tovább nőtt a kockázat. A válsághisztériával minden bank emelte a svájci frank kamatát, miközben a frank alapkamata a tizedére csökkent – ismét bizonyítva, hogy nincs piac. Ekkor a forintkamat növekedése volt a hivatkozási alap, csak annak közlése maradt el, hogy a bankközi kamatlábat is ezek a bankok állapítják meg, mondják be a hivatalos közlő Magyar Nemzeti Banknak, bár ez a kamat csak ajánlat, nincsenek ilyen áron üzletek közöttük – írta nemrég a felügyelet.
A bankok csak vissza akarják kapni a pénzüket – halljuk. Nem, a banki érdek az adós minél hosszabb lekötése. Emlékezzünk, mennyire szabotálták a végtörlesztést. Nem lehet újra ilyen előnyösen pénzt kihelyezni, a szorult helyzetű adós a jó adós, mert neki az állam is besegít. Ezt a rabláncot annuitásos kölcsönnek nevezik. Az első hat-nyolc évben a havi törlesztés döntően kamat, díj, járulék, alig csökken a tőke a törlesztéssel, az árfolyamhatás pedig emeli. Ha pár év után belerokkan az adós, akkor fizetett, de megmarad a követelés, vihető a fedezet, vagy ha átstrukturálás jön, az nagy tőkéről indul, és ismétlődik a sok kamat.
Ilyen biztos banki érdek az árfolyamgát, mert külön követelés lesz az árfolyam-különbözet, kamattal és állami garanciával, ha a tőkekövetelés az ingatlanfedezet 95 százalékáig terjed. Így a tőkét vagy az ingatlant az adós átadja, az e feletti árfolyam-különbözetet, amelynek nincs fedezete, pedig az állam fizeti meg – kamattal. Tökéletesen kiszolgált banki érdek.
Társadalmunk még nem fogta fel a lényeget, holott számtannal előretekinthető. Ez a rendszer uzsorával felépült egyéni és közösségi rabság, amelyből nincs pénzügyi kiút. Az Európai Központi Bank elnöke pedig üzent, nehogy megkérdőjelezzék a devizában számolást, mert megnézhetik magukat, ha elszáll az árfolyam. De ki téríti el? A hitelezők?
4,3 millió magyar otthon negyedén, 1,1 millión van jelzálog, mögötte soha ki nem fizethető adósság, amely devizából eredő hányadát fel sem vették. A devizában számolt lakáskölcsönök 52 százaléka, a szabad felhasználásúak 67 százaléka késve fizetett, az összes otthon tíz százaléka már árverezési veszélyben van. Mégis, miként hiheti bárki, hogy az elszegényedett, idegenek uralta gazdaságban olcsó bérért dolgozók – ha van munkájuk – a jövedelmükből kifizetik az így alakítható banki adósságaikat? Hogy képesek az otthonuk árát akár többször megfizetni a húszéves futamidő alatt? És persze kifizetik az államadósságot is, amelyet ugyanígy formálhat árfolyam? Garantáltan nem megoldás a pénzügyi rendezés. Akkor viszont alkudni kell. Az alkuhoz erkölcs és jog, no meg bátorság kell.
Mit tehetünk?
A tízparancsolat, az előző alkotmány, a mai alaptörvény, a régi és új polgári és büntető törvénykönyv, mások tapasztalata rendelkezésre áll.
Kiiktatandó az uzsora három eleme: a deviza, a díjak és az egyoldalú emelés. Marad a kölcsön és kamata – azaz a rend.
Nem nagy ügy egy jogállamban. Az uzsorás jelleg igazolható. A hitelintézetek eltagadták az árfolyam-alakító képességüket, elhallgatták, hogy a hitelezés előtti két évtizedben nyolcszorosan drágult a svájci frank. Ráadásul nincs ok arra, hogy a jövőben ne dráguljon, hiszen a magyar gazdaság nem körözi le a svájcit. Különösen ezzel a hatalmas eladósítás-hátizsákjával nem. A forint jelentős áresését kizárták a szakmai megfontolások ellenére – mintha a gombaszakértő saját pincéjéből mérges gombát árult volna a piacon.
Senki nem mutatta be, hogy mennyivel nő az adósság, a törlesztés, a kamat, a díj az árfolyamváltozással. Holott ez egyszerű diagram, csak nem vették elő. A bankok célzatosan kihasználták az ügyfél pénzszakmai ismereteinek hiányát, csupán aláíratták, hogy megértette a kockázatot – azt, amit be sem mutattak neki. Továbbá aláíratták, hogy kifizették azt a devizát, amelyet nem fizettek ki. Mintha egy építész eltagadná, hogy a betonba fűrészport tett, de elismertetné, hogy kitűnő a cement.
Nem kétséges, a tudás visszatartásával alakult ki az aszimmetrikus informáltság a két szerződő fél között, ebből ered az egyik feltűnően aránytalan, nagy értéktöbblete. Nem kétséges, hogy az oda sem adott összegre kamatot kérni, és díjat, költséget felszámítani, mindezt devizában számolni és még utólag szabadosan emelni is – ugyancsak feltűnő aránytalanság, amely célzatos magatartásból származik. Az uzsora bemutatása nem nehéz jogászi feladat – bár lehet, hogy felesleges egy ennél még súlyosabb jogsértés felismerése után.
Nyelvek összezavarásával Bábel tornya után a gazdaságok is omlaszthatók. Az elszigetelt magyar nyelvben a pénzügyi szakszavak összekeverése könnyű, ha jelentős érdek fűződik hozzá. A polgári törvénykönyvben a hitel és kölcsön fogalmak jelentése egyértelmű. Senkinek sincs joga e szavak értelmét elvenni és mással helyettesíteni, vagy akár felcserélve használni. A törvénykönyv bevezetésként elrendeli, hogy más törvények alkotása és értelmezése e törvénykönyv szerint történhet, a szavak társadalmi, gazdasági rendeltetésének megfelelően, jóhiszeműen és tisztességesen. Nos, ez nem teljesül a hitel és kölcsön szavak mindennapi alkalmazásakor – és ebből erednek az országot megnyomorító devizahitel, devizaalapú hitel fogalmak.
A hitel, a hitelezés egy bankon belüli intézmény, illetve intézkedés, amely csak megalapozza a kölcsönzést, nem helyettesíti. A hitellel nem történik pénzátadás! A hitel egy megállapítás: a bank képes és hajlandó a kölcsönzésre, a jövőbeli adós pedig képes azt fogadni és visszafizetni a tervezett feltételekkel. A bank el is különíthet pénzt a kölcsönzésig, erre az időre rendelkezésre tartási díjat kérhet. A kölcsön pedig a hitelt követő önálló gazdasági aktus, ami egy konkrét összeg átadása az adós rendelkezésére, amelyet vissza kell adnia, és ha banktól jön, akkor kamattal. Fogalmilag a hitelezés és a kölcsönzés egymást követő esemény, nem egymást helyettesítő. A hitelnek lehet díja, a kölcsönnek van kamata, a hitelnek nincs kamata, és a kölcsönnek nincs díja. Ezeknek a pénzügyi szavaknak az összekeverésével alakult ki a sokféle jutalék, a kamat, a kamat jellegű költség és a devizahitel kölcsönként való értelmezése, mind-mind jogellenesen. A hitelintézeti törvény rossz fogalomhasználata jogellenes, abban nincs szó arról, hogy a törvényhozó eltérhet a polgári törvénykönyvtől. A nemzeti javak, az otthonok átcsoportosításának eszköze a jogellenes fogalomzavar.
A devizahitel, devizaalapú hitel tehát a kölcsönzést megelőzően csak a hitelező érdekkörébe esik, nem a kölcsönzés része. Miután az adósok nem devizát kaptak, így azt nem tudják visszaadni. Az árfolyam-különbözet nem eshet az adós terhére, semmi sem terhelheti a kölcsönt nyújtó gazdálkodásából eredően, tehát nincs ok a kamatemelésre. A kölcsönző a kamatot kérheti, ezzel kapja a költségei megtérítését és érdekeltségét. Vissza kell térni a polgári törvénykönyv tisztes, a társadalmi rendeltetésének és a Nemzeti hitvallás szellemének és az alaptörvény betűjének megfelelő értelmezéséhez. Törvényhozásunk történelmi léptékű feladat elé néz: még ez évben egy új hitelintézeti törvényt kell alkotnia, ami kitűnő alkalom a fogalmak helyretételére. Ha nem, századokra kihatóan a történelem szégyenlapjára kerülünk.
Varga István – Megjelent: Magyar Nemzet, 2013. október 08.
