Lóránt Károly: Centrum és periféria a gazdaságpolitikában
Nettó ötmilliárd euró uniós támogatás érkezett, ám nettó harmincmilliárd euró jövedelemátutalás ment ki az országból. A centrum és perifériára vonatkozó közgazdasági elmélet (más néven függőségi elmélet) az 1960-as évektől fejlődött ki válaszként az úgynevezett fejlődési elméletre, amely utóbbi Walt Whitman Rostow amerikai közgazdász, Kennedy és Johnson tanácsadója nevéhez fűződik. Híres elméletében Rostow azt állította, hogy az egyes országok ugyanazon az öt fejlődési szakaszon mennek keresztül, kezdve a tradicionális (középkori) állapotoktól az eredeti nekiindulás előfeltételeinek megteremtésén, majd a nekiinduláson (take off) és a felzárkózáson keresztül a tömegfogyasztó társadalomig jutnak el.
A függőségi elmélet képviselői, akik közül a legismertebb az argentin Raúl Prebisch és az amerikai Immanuel Wallerstein, viszont azt állítják, hogy a jelenlegi szegény vagy kevésbé fejlett országok nem ugyanabban a helyzetben vannak, mint a mai fejlett országok voltak, mondjuk egy-másfél évszázaddal ezelőtt. Azoknak ugyanis nem voltak sokkal fejlettebb versenytársaik. A jelenlegi világrendszerben a fejlett országokból származó tőkeberuházások a gazdasági függőség megalapozói.Ha egy ország eladósodik, vagy a külföldi tőke túlságosan nagy súlyra tesz szert a gazdaságban, az adott ország a külföldi tőke ellenőrzése alá kerül. A periféria országait jellemző szegénység nem azért van, mert azok nem integrálódtak, vagy nem eléggé integrálódtak a világgazdaságba, hanem azért, mert nem a saját adottságaiknak megfelelően integrálódtak abba.
Ennyi elmélet után térjünk át arra, amiért a cikk íródik, vagyis hogy mindez hogyan érvényesül az Európai Unión belül, ahova az eredeti fejlett országok mellé fokozatosan, majd lavinaszerűen újabb, lényegesen fejletlenebb országok kerültek be.Hat év telt el a csatlakozás óta, ami nem nagy idő egy integráció történetében, de a statisztikai adatok már jelzik, merre is halad a nagy reményekkel várt uniós tagság.
A függőségi elmélet egyik alaptétele, hogy a fejlett országokból származó tőkeberuházások (a működő tőke) tartós gazdasági függéshez vezetnek. Az Eurostat tőkeáramlásra vonatkozó adataiból világosan látszik, hogy a kelet-közép-európai országokba a tőkebeáramlás még jóval az uniós tagság előtt megkezdődött. A működő tőke (foreign direct investments – FDI) nettó állománya ezekben az országokban a rendszerváltás idején gyakorlatilag zéró volt, az uniós belépés idejére viszont a GDP átlagosan 40-50 százalékát tette ki, és a legtöbb országban ezt követően, tehát a tagság során, ez az arány már nem is nagyon változott. Ez azt jelenti, hogy az uniós belépés idejére a nyugat-európai cégek már jelentős mértékben uralták a leendő új tagországok gazdaságát, kivéve néhány óvatosabb vagy nagyobb országét, mint Szlovénia vagy Lengyelország, ahol a külföldi befektetések nettó állománya csak 12, illetve 30 százalékot ért el.
A nemzetközi tőke gazdasági hatalomátvétele következtében az unió új tagállamai jelentős részben elvesztették hazai és külföldi piacaikat, külkereskedelmi mérlegük gyorsan romlani kezdett. Magyarország esetében 2004-ig a KSH külkereskedelmi statisztikáiban külön-külön mutatta be a hazánkban megtelepedett külföldi és a hazai tulajdonú vállalatok exportját és importját (vámszabad-területi és vámterületi külkereskedelem). E statisztikából megtudhatjuk, hogy 2004-ig 1990-hez képest a magyar gazdaság évi tízmilliárd eurónyi hazai és külföldi piacot veszített el, ennyi volt ugyanis a hazai gazdaság külkereskedelmi egyenlegének romlása a két időpont között (ez a GDP több mint tíz százaléka és évente!). 2004 után az uniós belépéssel a vámszabadterületek megszűntek, és ezzel a hazai és külföldi vállalatok külkereskedelmi tevékenységének statisztikai szétválasztása is megszűnt. Az együttes kereskedelmi egyenleg a külföldi tulajdonú vállalatok nagy exporttöbblete miatt kissé pozitív, ám exporttöbbletük túlnyomó többségét jövedelemként kiviszik az országból. A többi ország helyzete (néhány kivételtől eltekintve) hasonló, mert a külkereskedelmi forgalmat és fizetéseket összefoglaló fizetési mérleg egyenlege a legtöbb országban erőteljesen romlik. Például Bulgáriában és Észtországban a GDP-hez viszonyított negatív egyenleg a húsz százalékot is elérte, Romániában meghaladta a tízet, Magyarország és néhány más ország esetében a fizetési mérleg hiánya a GDP 5-7 százaléka körül mozog. Stabil külgazdasági helyzetben tulajdonképpen csak néhány ország van, például Szlovénia és Csehország, ahol a liberalizáció és privatizáció nyomán a külföldi tőke nem tett szert akkora súlyra, mint Magyarországon.
A fizetési mérlegek növekvő hiánya miatt az országok külső adóssága az 1990-es évek közepétől kezdve rakétaszerűen emelkedett a magasba. E tekintetben Magyarország volt a listavezető, ahol a világbanki adatbázis szerint a GDP-hez viszonyított bruttó külső adósság a 2000. évi 60 százalékról 2009-re 170 százalékra emelkedett (az IMF szerint 2009-ben „csak” 137 százalék volt az adósság, az egyes adatbázisok között – módszertani okok miatt – az abszolút számokat tekintve nagy eltérés lehet, de a tendenciák azonosak). Hazánkat Észtország és Lettország követi a listán, ahol a külső adósság GDP-ben vett aránya csak megduplázódott, végül néhány országban (Csehország, Lengyelország, Szlovákia) csak mérsékelt volt a külső adósság GDP-hez viszonyított arányának növekedése. Ha nagyok is voltak az egyes országok közötti különbségek, a GDP-hez képesti súlyos külső eladósodás szinte mindegyik országra jellemző. Pannon-info.hu
Ám hasonló helyzetben vannak a dél-európai országok is, különösen Görögország, Spanyolország és Portugália. Igaz, nőtt Németország külső adóssága is, de ez ott nem jelent problémát, mert Németország ugyanakkor jelentős hitelező is. Ténylegesen a nettó külső adósság az, ami igazán számít, vagy még inkább a nettó külföldi adósságon fizetett kamatok és a nettó működőtőke-állományon kivitt jövedelmek egyenlege. És, ha ezt az adatot nézzük, akkor tárul elénk a valóban drámai kép, az Európai Únió igazi arca:
az Eurostat fizetésimérleg-statisztikája szerint a 2004 és 2008 közötti öt évben (a záróéveket is beleértve) az unió három országa (Németország, Nagy-Britannia és Franciaország) 460 milliárd eurós jövedelemre tett szert, míg az uniós tagországok nagyobbik része (Írország, Spanyolország, Olaszország, Lengyelország, Görögország, Magyarország, Portugália és még néhány másik ország) nagyjából ugyanekkora összeget fizetett ki jövedelemátutalások formájában. A jövedelemátcsoportosítás mértéke egy évre elosztva megközelíti az unió éves költségvetését, vagyis az európai unió sokat emlegetett költségvetésével szemben működik egy másik jövedelemátcsoportosítás, amely a periféria vagy fél periféria országaiból szivattyúzza át a jövedelmeket a centrumországokba. Magyarországra például az említett 2004–2008-as időszakban mintegy nettó ötmilliárd euró uniós támogatás érkezett, ezzel szemben hazánk ugyanezen időszak alatt nettó harmincmilliárd euró jövedelemátutalást teljesített a centrumországok felé.
Ez az egy a hatos arány a centrum javára mutatja azt, hogy a demokráciáról, szolidaritásról, felzárkózásról szóló naponta elhangzó kenetteljes szavak mögött valójában milyen érdekek is mozgatják az „egyre szorosabb unió” szorgalmazóit.
Az Eurostat adatai fényesen bizonyítják a függőségi elmélet igazát, a centrum és periféria létét az Európai Unión belül. És elég egy pillantás a statisztikai idősorokra, hogy meggyőzzön bennünket: a folyamatok nem az egységesülés, hanem a differenciálódás, az ellentétek kiéleződése irányába mennek.
(Forrás: Pannon-Inf o)
