Égi édesanyánk könnyező figyelmeztetése után következik a Nagy Figyelmeztetés, majd 100 nap olyan keresztényüldözés, amilyen még nem volt a világon, aztán elragadtatva a 4 év alattiak és a mennybe tartozók, a többiek haladnak az utolsó ütközet felé

Armageddon nyomában

Armageddon nyomában

Valahol Magyarországon

2013. október 28. - Andre Lowoa

Negyvenes évei vége felé közeledett, amikor egyik napról a másikra megszűnt az a több száz embert foglalkoztató üzem, ahol hosszú évek óta a bérelszámolók vezetője volt. Azóta nyolc év telt el, és abban a kelet-magyarországi városban, ahol élt, ahol – a szó legszorosabb értelmében – a kenyerét kereste, nem talált munkát. (Azt nem sejthette, hogy a kenyér a maga valóságában és jelképesen milyen szerepet fog még betölteni egy napon az életében.)
Eleinte szakmájában próbálkozott, de másfél év után be kellett látnia, hogy erre semmi esélye. A helybeli, még vegetáló cégeknél létszámstopot rendeltek el, és ha akadt volna is munka, arra kizárólag nála sokkal fiatalabbakat vettek fel. Nem járt jobban akkor sem történetünk női szereplője, amikor nem képzettségének megfelelő munkát keresett. A valaha volt középvezető, aki tűrhető egzisztenciával rendelkezett, feladva korábbi büszkeségét, árufeltöltőnek, bolti eladónak jelentkezett, de mindannyiszor idősnek és túlképzettnek minősítették és kirostálták. Ettől kezdve úgy érezte: az életéért fut versenyt. Az idő ellene dolgozott, munkanélküli segély már nem járt neki. Kilincselt, hogy kocsmai pultosnak, benzinkutasnak, takarítónőnek felvegyék, de sehol, senkinek nem kellett.
Az utóbbi években szociális segélyekből élt. Legutóbb ötezer forint értékű Erzsébet utalványból kellett megoldania havi megélhetését. Szeptember végén az utolsó háromszáz forintos utalványával – ennyi maradt – lépett be a hipermarketbe. Kegyetlenül éhes volt. Úgy számolta, egy kiló kenyeret ennyiért még kap. Gondos válogatás után egy százkilencven forintosat tett a kosarába. Hosszan álldogált a pénztárnál kígyózó sorban, majd amikor átnyújtotta a kasszásnak az utalványt, ingerült letolást kapott. Egy piaci kofa nagyszájúságával támadt rá a pénztáros, emelt hangon azt ismételte, hogy ilyen esetben nem adhat vissza készpénzt. Határozott mozdulattal magához vette a kenyeret és visszaadta az utalványt. A nő leforrázva távozott a kasszától. Senkinek és semminek érezte magát. A kis darab papírt tehetetlenül szorongatta kezében. Percekre volt szüksége, amíg kitalálta a folytatást.
Visszament az áruházba, újra megkereste a százkilencven forintos kenyeret és annyi konyhasót tett a kosarába, hogy kereken háromszáz forint legyen a végösszeg. Szorongva állt be egy másik pénztárhoz, és amikor az utalványt nyújtotta, a kasszás szinte felcsattant: – Sót nem lehet Erzsébet utalvánnyal vásárolni! A döbbent csöndben a nő értetlenül nézett körbe. Sikertelenül próbálta elkapni a kasszás tekintetét, majd hátra fordult, de mindenki félrenézett. Látszott, hogy múló kellemetlenségnek tartják a jelenetet a teli bevásárló-kocsijukkal kissé türelmetlenül álldogáló vevők. Az alkalmazott ugyanazzal a határozott mozdulattal söpörte be az árut és adta vissza az utalványt, ahogyan néhány perccel korábban a munkatársa.
A nő már nem érezte éhesnek magát. Pedig hajnalban a korgó gyomra ébresztette fel. A hipermarketig tartó hosszú úton vánszorogva azzal biztatta magát, hogy mindjárt oda ér. A kilós kenyér ígérete ebben a pillanatban megért minden erőfeszítést. Kosarat vett a kezébe, élvezte az áruház szolid melegségét, amelybe a hajnali hidegből lépett be. Kicsit nyirkos lett a tenyere. Apró izzadtságcseppek fénylettek rajta.
Félt. Úgy, mint aki tudja, hogy sokaknak kenyérhez jutni olykor emberfeletti vállalkozás….
(Népszava)

süti beállítások módosítása