Érdekesen alakul az iráni külpolitika. Az új elnök negyed órát beszélget Obamával. Az eddigi iráni állásfoglalásokkal szemben kijelenti, micsoda gonoszok voltak a nácik. Majd békülékeny hangot üt meg az ENSZ közgyűlésen New York-ban. Emiatt a pálfordulás miatt ellenségeik már dörzsölik a kezüket, a barátaik meg néznek meglepődve, mi történik Teheránban.

Az ellenségek azt is tudják, hogy minden olyan országot, amelyek egyezkedni kezdtek az Egyesült Államokkal, és bármilyen egyezségre is jutottak, fegyverek pusztítottak el, méghozzá amerikai fegyverek. Kiváló példa erre Líbia. Irán önként dugná a fejét a hurokba? A barátok pedig összehúzott szemekkel néznek, és azon törik a fejüket, hogy ez egy újabb vezércsel, vagy valóban megbolondultak néhányan Iránban?

Az éremnek két oldala van. Irán szemszögéből nézve kezd kissé aggasztó lenni a helyzet. Hiába a harcias hozzáállás, az ország ellen bevezetett embargó érezteti a hatását. Magasak a fogyasztási árak, az árucikkekben kezd hiány mutatkozni, emiatt erősödik a csempészet és a fekete piac. Olajból nem tudnak annyit eladni, amennyi fedezné a mezőgazdaságból és az iparból származó bevételek kiesését. Irán pénzügyi tartalékai erősen megcsappantak. Egyes elemzők szerint fél év, mások szerint három hónapra elegendő tartalékokkal rendelkezik Teherán. Rohani elnök tehát előre elgondolt stratégia alapján kezdett nyitni a Nyugat felé, hátat fordítva az eddigi harcos kiállásnak, de ha ennek csak az az indítéka, hogy megtartsa hatalmát, akkor háborúba fogja dönteni az országot.

Az USA részéről is itt az idő tárgyalni Iránnal. Obama elnök arról próbálta állítólag meggyőzni Rohanit, hogy feloldanak minden tilalmat és embargót Teheránnal szemben, ha átláthatóvá teszi az atom programot, és befejezik Szíria támogatását. Ebből a szíriai kérdés a nagyobb jelentőségű, mert a Nyugat katonai hanyatlását okozhatja egy újabb vereség. Felboríthatja a hosszútávú katonai terveket, helyzetbe hozza a keleti erőközpontot az arab világban. Csakhogy ők is tisztában vannak vele, hogy Teherán tartalékai erősen fogyóban vannak és a tartalékok kimerülésével megkezdődnek az utcai megmozdulások. Ha pedig Rohani bukik, akkor a Forradalmi Gárda támogatásával egy sokkal radikálisabb vezetés fog hatalomra kerülni, és akkor pedig minden marad a régiben, Teherán tovább támogatja Damaszkuszt – kerül, amibe kerül - az iráni néppel könnyűszerrel elfogadtatják, hogy azért szükséges mindez, mert Szíria után Irán következik. A pénzeket elnyeli a háború támogatása és a hadsereg, Irán pedig egyre jobban elszegényedik. A keleti blokk, Moszkva és Peking tudna segíteni, de akkor viszont sokat kellene feladni az önállósági politikából, melyet Irán nem nagyon akar feladni. Iránnak, amely nemrég még Törökországhoz hasonlóan birodalmi álmokat kergetett, át kell gondolnia hozzáállását, és azt, hogy jobban nyit a Kelet, vagy a Nyugat felé. 

Ez voltaképpen a 22-es csapdája. Ha nyitnak a nyugat felé, sokat fel kell adni a függetlenségből, sőt előbb-utóbb a liberalizmus és a durva kapitalizmus is beteszi a lábát, végül pedig elkerülhetetlen a gyarmatosító háború és a kőkorszakba visszabombázás. Ha kelet felé nyit, akkor sokkal komolyabb katonai együttműködést kell kialakítani, megjelennek a keleti tömb katonai struktúrái, katonai megfigyelő állomások, hadi kikötő, és titkosszolgálati együttműködés. Ez szintén annak a függetlenségnek a feladása, melyet eddig Teherán élvezett. Ebben az esetben annyi a különbség, hogy a keleti tömbbel való szorosabb együttműködés nem végződik háborúval. Bár abban az esetben még mindig lehetséges egy nyugati bombázás, de ahogy látjuk, Moszkva hathatós támogatása képes még ezt is megakadályozni a jelenlegi világpolitikai helyzetben. Rohani elnök talán azzal próbálkozik, amivel Ukrajna is egyre sikertelenebbül? Kétkulacsos politikát folytatni az időhúzásra apellálva? Eléggé méltatlan lenne az eddigi iráni politikához, de a muszáj nagy úr, és a szükség néha törvényt bont.

Irán mindenesetre nehéz helyzetben van. Az iszlám világ egyik legfejlettebb országa, amely óriási eredményeit magának köszönheti, most válaszút elé kerül. Az a világpolitikai berendezkedés, amely az elmúlt évszázadban kialakult és két pólusra osztotta a világot, most látványosan visszarendeződik. Mondhatnánk, hogy jobb lenne sok-sok független állam színes világa, de ebbe a képletbe belerondít a cion-atlantista törekvés, az imperialista expanzió, a harácsolás, újragyarmatosítás, amely tovább folytatta alattomos tevékenységét akkor is, mikor a másik fél összeomlott, illetve összeomlasztotta a nyugati ideológia beférkőzése. A két pólusú rend megszűnése után azt hihette volna a világ, hogy ledőlnek a falak, szabadok lesznek az országok, a Nyugat is visszafogja magát és engedi, hogy a népek és nemzetek felvirágozzanak a saját szabadságukban. Ehelyett éppen az ellenkezője történt, megindult a bankokon, gyárakon, koncessziókon keresztüli gyarmatosítás. Ennek következtében kezdett visszarendeződni a két pólusú rend. Ebből pedig nem maradhat ki senki, színt kell vallani, jobbra vagy balra. Irán most érkezett el ehhez a választóvonalhoz, és nem lesz túl sok ideje választani.