Az alapításának 75. évfordulójához közeledő, és a magyar állam által tizenhárom éve támogatásától megfosztott Magyarok Világszövetsége a sajtóból értesült arról (például a hvg.hu-ról és kuruc.info-ról – szerk. megj.), hogy Magyarország kormánya 36 millió forinttal támogatja az Auschwitz-ban létesített múzeum fenntartását. Felkérjük a kormányt: szenteljen kellő figyelmet annak, hogy az évente embermilliók által látogatott auschwitzi emlékhelyen a magyarországi történéseket hitelesen ismertessék – mondta az MVSZ Sajtószolgálatának nyilatkozva Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke, elrettentő példaként megemlítve az egy évvel ezelőtt még ott forgalmazott magyarellenes angol-magyar-lenyel nyelvű kiadványt, és kérte annak késlekedés nélküli visszavonását, amennyiben ez még nem történt volna meg. Alább ismételten közzétesszük Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa által írt, és sajtószolgálatunk által több mint egy évvel ezelőtt ismertetett bírálatot, amely honlapunkon is olvasható.

Az auschwitzi kiállítás-vezető bírálata

2012. május 17.

A Magyarországot érő méltatlan támadások okainak vizsgálata során szólni kell azokról a magyarság arculatát elképesztően torzítva bemutató kiadványokról, amelyeket a világ meghatározó, nagy látogatottságú pontjain terjesztenek, sokszor a magyar állam tevőleges részvételével. Alább közzétesszük Bácsfainé Dr. Hévízi Józsa történész, az Erdélyi Szövetség elnöke korábban írt bírálatát az Auschwitz-ban terjesztett angol-magyar-lengyel nyelvű kiállítás-vezetőről, melynek címe: Az elárult állampolgár.

Kertész Ákos Auschwitzban járhatott, a Magyar Nemzeti Múzeum 2004. évben felállított kiállításán … (Romboló ország-imázs állami milliárdokért)

Igen nem lehet más a magyarázat, bizonyosan ő is láthatta a magyar kormány támogatásával felállított és egyoldalúan – mondjuk ki bátran: magyarellenesen felépített kiállítást! Igen Auschwitz egyik épületét szentelték 2004-ben a magyarok bűnösségének igazolására; a két szint megtekintése után kótyagosan jövünk ki; kicsit körülnézünk, vajon hány országból érkező külföldi láthatja ezt? Kell-e ennél negatívabb országimázs?

Mi az iskolai cserekapcsolattal most júniusban jártunk ott, ez volt az első program, amire vendéglátóink elvittek, és amint kijöttünk kérdőn tudakolták, hogy mit szólunk a kiállításhoz?

A tárlatvezető azzal kezdte magyar nyelven, hogy Európában az első zsidóellenes törvényeket Magyarországon hozták, és a legtöbb zsidó áldozata a holocaustnak innen volt… Ezek után került sor a borzalmas állapotok és bánásmód részletezésére…

Megvettem hát az angol-magyar-lengyel nyelvű kiállítás-vezetőt, amelynek címe „Az elárult állampolgár”[1], s amelyről előszavában Dr. Bozóki András kultuszminiszter azt írja, hogy az album „tankönyv a jövő nemzedéknek”. Vajon a meghamisított magyar történelem lehet csak tankönyv most már minden időre hazánkban?!

Íme, a 11. oldalon a végkövetkeztetés és ítélet: „Nehéz megérteni, hogy a magyar állam megtagadta, meghurcolta, kifosztotta és a halálba küldte sok százezer polgárát.” – Dr. Magyar Bálint tollából, aki a Magyar Köztársaság oktatási minisztereként jegyzi az idézett sorokat…

Vajon nincs-e különbség a Kállay-kormány, a Sztójay-kormány, a Szálasi-kormány és a korabeli többi kormány politikája között? Hiszen nemcsak parlamenti képviselőket, hanem minisztereket és felsőházi tagokat, németellenes politikusokat is letartóztattak a Gestapo-ügynökök 1944. március 19. után! A Kállay-kormány tagjai közül a miniszterelnök a török követségen talált menedéket, belügyminiszterét, Keresztes-Fischer Ferencet a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. Lehet-e így általánosítani, a magyar államot (netán nemzetet) gyilkosnak kikiáltani, amikor éppen a legszervezettebb zsidómentés hazánkban volt?!

A magyar történelmi múltat hamisan eltorzító sorokkal szemben hadd idézzem a holocaust-szakértő Karsai László történészt:

„Mégis, minden jogfosztás, üldöztetés, deportálás és a fentebb említett két tömeggyilkosság ellenére megállapíthatjuk, hogy a magyar zsidók döntő többségének élete nem forgott közvetlen életveszélyben az ország német megszállásáig (1944. március 19.). 1942-ben törvényt hoztak a zsidók földbirtokainak árjásításáról, de a náci megszállásig nem nyúltak a zsidók városi ingatlanjaihoz, bérházaihoz, sőt a bankjaikhoz, gyáraikhoz sem. A hatalmas Weiss Manfréd gyárkomplexum, Közép-Európa egyik legnagyobb hadiüzeme (is) buzgón termelt a német és a magyar hadsereg számára. Magyar zsidók százezrei, és a Lengyelországból, a Cseh-Morva Protektorátusból, a „független” Szlovákiából hozzánk menekült zsidók ezrei 1944 márciusáig még jogosan reménykedhettek: ők, ellentétben lengyelországi, baltikumi, szerbiai stb. hitsorsosaikkal, túlélhetik a világháborút. Románia vezetője, Ion Antonescu marsall 1942 októberében, némi habozás után, követve Mussolini és tábornokai, valamint Pétain marsall és nem utolsó sorban Horthy Miklós példáját, nem engedélyezte a romániai zsidók deportálását. A Conducator döntése meglepetést okozott Berlinben. Románia 1942 októberéig, a zsidómentes Európáért folytatott küzdelem élharcosa volt. A román szoldateszka balkáni brutalitással deportált több százezer zsidót a Dnyeper és Dnyeszter folyók közötti területre, ahol többségük szörnyű szenvedések közepette halt meg. A román megszálló csapatok, csendőrök olykor még a náci tömeggyilkosokat is felháborító kegyetlenséggel gyilkolták halomra a hatalmukba került zsidókat. A nácikat elsősorban nem a tömeggyilkosságok ténye zavarta, hanem az, hogy a kirabolt, megkínzott, majd meggyilkolt emberek eltemetéséről a román hatóságok nem gondoskodtak. A román holocaust áldozatainak számát kb. 270-280.000 főre becsülhetjük.”[2]- Mi volt a helyzet Szlovákiában ugyanekkor? Szlovákiában 1939-ben összesen kb. 90.000 zsidó élt. 1942 tavaszán a nácikkal szövetséges országok közül az elsők között éppen Szlovákiából kezdték a zsidókat deportálni és őszig több mint 70.000 zsidót el is vittek különféle náci lágerekbe. Ekkor a szlovák vezetők leállították a zsidók deportálását, a férfiak egy részét munkatáborokban dolgoztatták, de Hitler állításával ellentétben, nem zárták valamennyi zsidót koncentrációs táborba. A szlovák zsidók sorsa véglegesen 1944 őszén, a Szlovákiai Nemzeti Felkelés leverése idején pecsételődött meg, amikor Himmler, azt gyanítva, hogy a zsidók nagy számban álltak a felkelők közé, elrendelte a maradék zsidóság deportálását – írja a történész Karsai László.[3]

A numerus clausustól a zsidótörvényekig című fejezetben (47.old) olvasható: „A Teleki Pál kormánya által 1920-ban elfogadott numerus clausus (zártszám) törvény volt a háború utáni Európa első zsidóellenes törvénye.” – Ez a megállapítás természetesen félrevezető. Az 1928-ban visszavont törvény a nemzetiségi arányoknak megfelelően akarta a felsőfokú képzésben részesíteni a lakosságot, elsősorban azért, hogy a határokon túlról Trianon után hazánkba menekülő diplomásokat álláshoz juttassa.

Ugyanakkor eleget akart tenni a közmegítélésnek is a „Tanácsköztársaság” alatt (a parasztok, polgárok, papok ellen előszeretettel) elkövetett gyilkosságokért, vérengzésekért, amelyeket a túlnyomóan zsidószármazású népbiztosoknak tulajdonított a korabeli közvélemény. A bolsevik diktatúrát kihasználva követelték az osztrákok Nyugat-Magyarország (Burgenland) elcsatolását is. Ugyanakkor arra is rá kell mutatni, hogy 1920-tól lényegében a rendszerváltásig kimondva vagy kimondatlanul ugyanilyen nemzetiségi arányszám érvényesült a szomszédos országok felvételi rendszerében is; a kisebbségi magyarok jóval a számarányuk alatt juthattak be (Mennyire múlt ez?) a felsőoktatásba… – Tisztességesebb lenne korrigálni tehát ezt a magyarság számára diszkrimináló megállapítást, és az 1938-as évet az I. zsidótörvény megjelenését jelölni meg a zsidók életét korlátozó törvények kiadása kezdetének!

A magyar zsidóság kifosztása című fejezetben (60.old) olvashatjuk:

„Mivel az állam és a piac nem tudott több hivatalnokot, orvost és vállalkozót eltartani, a keresztény igényeket csak a zsidók kárára lehetett kielégíteni. ezért az első magyar zsidótörvények a munkanélküli keresztény értelmiségiek, valamint a kereskedők és iparosok érdekében meghozott diszkriminatív intézkedések voltak.”

De nézzük, mit ír erről a Jewish Year Book[4]:

„Azok közül, akik feladni kényszerültek eredeti foglalkozásukat, meglehetősen sokan találtak valamilyen kiskaput, hogy ha nem is törvényesen, de mégis valami megtűrt jövedelemhez jussanak, megengedték, hogy a zsidó közösség megszervezze a nagyarányú önsegélyezést. Azért volt képes erre, mert a földtulajdon kivételével nem szüntették meg a zsidók tulajdonjogát egészen a végzetes 1944 tavaszáig. A zsidók biztonságban lakhattak eredeti otthonaikban; nem korlátozták mozgásszabadságukat, szabadon utazhattak és üdülhettek, és nem részesültek hátrányos megkülönböztetésben az élelmiszerek elosztása terén. Megvédelmezték őket a helyi náci csoportok rosszindulatától is.”

Ugyanakkor a történész Karsai a német megszállás egyik okaként éppen a kormány magatartását látja a zsidókérdésben, amely eltérően a környező országoktól a nem teljesen következetesen végrehajtott zsidótörvényekig volt hajlandó elmenni, hogy a német követelések teljesítését megtagadhassa. A náci vezetés 1942-től kezdve egyre növekvő ingerültséggel figyelte Magyarország kül- és belpolitikáját. 1942 őszétől hol keményebb, hol mérsékeltebb hangnemben, folyamatosan követelték, hogy a magyar zsidókat bélyegezzék meg sárga csillaggal, zárják gettókba, majd deportálják az országból.

1942. december 2-án Sztójay Döme berlini magyar követ kénytelen volt átadni kormánya határozott hangú jegyzékét a német Külügyminisztériumban. Az antiszemita magyar követ nem helyeselte, hogy kormánya megtagadta azoknak a német követeléseknek a teljesítését, amelyeket még október 17-én adtak át Budapesten. A jegyzékben Kállay Miklós miniszterelnök leszögezte, hogy nem tartja lehetségesnek sem a sárga csillag bevezetését, sem azt, hogy deportálják a Magyarországon élő zsidókat.[5] – Ugyanerről beszél visszaemlékezésében a kormányzó is: „Horthy viszont március 19-én Koronatanácsot hívott össze, és ezen részletesen elmondta, miről és milyen hangnemben tárgyalt vele a Führer. Ennek a Koronatanácsnak a jegyzőkönyve fennmaradt, a „tradicionális” szaktörténészek jól ismerik, idézik is szövegét. Horthy ezen a Koronatanácson elmondta, hogy: „Hitler azt is kifogásolta előttem, hogy a zsidókkal szemben nem teszi meg Magyarország a szükséges intézkedéseket. Bűnünk tehát, hogy Hitler kívánságát nem teljesítettem, és nem engedem a zsidók lemészárlását. – A magyarországi zsidókérdés, pontosabban ennek „német minta” szerinti megoldása, vagy megoldatlansága igenis az 1944. március

18-i tárgyalások egyik központi témája, a megszállás egyik fontos oka volt.”[6]

De nézzük, hogyan látta a magyar kormányok zsidópolitikáját a kortárs?

„Az, hogy Magyarország a nácik karmai közé került, nagyobb tragédia, mint milyennek az amerikai nép hiszi. Tény, hogy Magyarország hosszú hónapokon át készségesen rendelkezésre bocsájtotta azt az útvonalat, amelyen át a zsidók és mások számtalan százai menekültek a náci terror elől.” – írta 1944 márciusában ezt a New Leader-ben a baloldali beállítottságú Mr. Jonathan Stout.

A kiállítás-vezető a következő fejezetben, melynek címe: Minden tizedik” az 1944 nyarán bekövetkező deportálásról olvashatunk:

„ Az auschwitzi-birkenaui krematóriumok soha nem működtek olyan intenzitással, mint 1944 nyarán, a több százezer magyar zsidó megsemmisítése során. A magyar kormány és hatóságainak kollaborációja, valamint a nem zsidó lakosság szinte teljes közönye nélkül mindez nem történhetett volna meg” – Ezen állítás legjobb cáfolatát a korábban idézett Karsai cikkekben találhatjuk meg. Hogyan látta ezt a kortárs Mrs. Anne O’Hare McComick?

„Magyarország javára kell írni, hogy amíg a németek át nem vették a hatalmat az országban, az utolsó menedékhely volt Közép-Európában a zsidók számára, akik képesek voltak elmenekülni Németországból, Ausztriából, Lengyelországból és Romániából. Most ezek a szerencsétlen emberek ki vannak szolgáltatva ugyanannak a kegyetlen deportálási és megsemmisítési politikának, amelyet Lengyelországban végrehajtottak. De addig, amíg volt hatalmuk saját házuk táján, a magyarok megpróbálták védelmezni a zsidókat.” – írta a New York Times 1944. július 15-i számában.

Minden tizedik c. fejezetben arról olvashatunk, hogy 1944 tavaszáig 15 000 zsidó menekült, 1939 után több tízezer lengyel és más állampolgárságú üldözött talált itt menedéket. – A fejezet ismeretlen megfogalmazója talán arra a 140 000 lengyelre, zsidóra gondol, akit idősebb Antall József vezetésével mentettek meg a magyar hatóságok? Mindenesetre erre a Kapronczay Károly[7] által alaposan feldolgozott akcióra egyetlen mondatot sem pazarolnak a szövegírók és a kiállítás-rendezők.

„Az első lépések” című fejezetben (73.old) olvashatjuk: „A passzivitásba menekülő Horthy felhatalmazta a Sztójay-kormányt, hogy előzetes hozzájárulása nélkül adjon ki zsidóellenes rendeleteket.” – De akkor miért nem ítélték el Horthyt háborús bűnösként 1945-ben?

Karsai szerint „Horthy Miklós még arról, az alkotmányban, vagy törvényben nem rögzített jogáról is lemondott, hogy a (zsidótárgyú) rendeleteket neki előzetesen bemutassák.. Már a megszállás utáni első olyan minisztertanácson, ahol sorozatban tárgyalták a zsidótárgyú rendeleteket, fölmerült, hogy mi lesz Horthy „előszentesítési” jogával. Sztójay sietett megnyugtatni a kormány tagjait: a zsidókérdés terén a kormányzó úr neki és kormányának szabad kezet adott. Kérdés, hogy mire kaptak szabad kezet a kollaboráns Sztójay-kormány tagjai?”

„1944. március 19 és következményei” című fejezet (69.old) egy középiskolás tankönyv színvonalát sem üti meg, nemhogy tudományos alapossággal megvilágította volna a bel- és külpolitikai körülményeket. A színvonalra elegendő, ha egy mondatot idézek: „Néhány napos zsarolást követően Horthy a berlini magyar követet, a németbarát Sztójay Dömét bízta meg a kormányalakítással.”

141. oldalon: „A semleges országok képviseletei viszont élesen elítélték az újrainduló deportálásokat és a budapesti terrort” – olvashatjuk. – ­­Karsai László történész korántsem látja olyan dicséretesnek a nyugati világ hozzáállását:

„Eden angol külügyminiszter, F. D. Roosevelt elnök csak gesztus-politizálást folytatott. Későn, túlságosan későn, csak június végén tiltakoztak, fenyegették meg Horthy Miklóst a deportálások miatt. XII. Pius is óvatosan megvárta, amíg Róma június 6-án felszabadul, majd három héttel később küldött tiltakozó táviratot Horthynak. Bizonyos, hogy ezek a táviratok hatottak a kormányzóra, megerősítették lassan érlelődő elhatározásában, hogy leállítja a deportálásokat… Az Office of Strategic Services illetékesei május elején még azt az ötletet is elvetették, hogy röpcédulák ezreit szórják le Magyarország fölött, ezeken figyelmeztessék mindazokat, akik a deportálásokat szervezik, hogy a háború után felelősségre fogják őket vonni”. [8]

Magyar Bálint a bevezetőjében azt írja, hogy „a magyar társadalom többsége passzívan nézte honfitársai kálváriáját”… – Talán nem akar tudomást venni a történeti szakirodalom eddig feltárt zsidómentéseiről – még kérdésben uralkodó „számháború” ellenére is –, ami a Holocaust központban feldolgozásra vár, vagy a ma élő tanú hiánya miatt a dokumentációt nem fogadják el önmagában bizonyító erejűnek?

Mindenesetre a zsidómentésekre csak egy oldalt szánnak a kiállítás vezető „album” szerkesztői, amelyben sem az egyéni akciók sokaságára, sem a keresztény egyházak zsidómentő szervezett tevékenységére nem jut hely:

A keresztény egyházak a magyar országgyűlésen végül nem szavazták meg a harmadik zsidótörvényt, hanem fenntartásaik kifejezéseként tartózkodtak. A Szovjetunió elleni háború idején a zsidóságot árulással, az ellenséggel való együttműködéssel kezdték vádolni, megteremtette annak a lehetőségét is, hogy a hadsereg és a Külföldieket Ellenőrző Országos Hivatal, a KEOKH radikális antiszemita vezetői megkezdjék a Magyarországra menekült külföldi, illetve a „kétes állampolgárságú” zsidók fizikai megsemmisítését is. Ez az akció volt a „körösmezei deportálás”, amikor a Kárpátok hágóján át több mint tizennégyezer embert, férfiakat, nőket, gyerekeket szolgáltattak ki a németeknek, akiknek többségét az SS Sonderkommandója 1941 augusztusában Kamenyec Podolszk térségében agyonlőtte. A szörnyű eseményekről Slachta Margit, a Szociális Nővérek szerzetesrend főnöknője tájékoztatta Horthy Miklósnét, majd a helyszínre utazott, s jórészt fellépésének köszönhető, hogy az akciót leállították. A zsidó származású katolikusok gyámolítására létrehozott Szent Kereszt Egyesület új elnökének, Apor Vilmos püspöknek 1942 karácsonyán elmondott beszédét az összes lapoknak megküldték. Minthogy nyíltan kiállt a „faji felfogás ellen”, a cenzúra mindenhonnan törölte, így aztán az országos közvélemény nem reagálhatott rá. Kinyomtatták viszont – igaz, a Lélek szava című, kis példányszámú missziós folyóirat január elsejei számában – azt az Újévi levelet, melyet Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társasága főnöknője írt. Slachta, akinek hervadhatatlan érdemei voltak az 1941. augusztusi KEOKH-deportálás leállításában, a honvédelmi miniszter beszédére hivatkozva valóságos társadalmi akció megszervezésébe fogott a munkaszolgálatosok érdekében. Felhívta a keresztény híveket: fogadjanak szívükbe „egy munkatáborost, akit a korszellem kizár a testvér-közösségből”. Sürgette őket, hogy keresztényi részvétet tanúsítsanak a munkaszolgálatosok és itthon maradt családjuk iránt, s családtagjaikon keresztül gyakoroljanak nyomást a keret tagjaira, viselkedjenek emberségesen a bevonult zsidókkal.

Slachta erkölcsi nagyságát bizonyítja, hogy 1942. december végén már azonos, emberséges elbánást követeltelt a kitért és a hitükben megmaradó zsidóknak.[9]

Teleki Pál megszervezteti az id. Antall József vezetése alatt álló IX. ügyosztállyal a lengyelek, és a lengyel zsidók mentését. Létrehozza a miniszterelnökség IV. osztályát, a Nemzetpolitikai Szolgálatot, melynek részeként az egyházi vezetők és szervezeteik terjesztik a titkos propaganda anyagot (= Teleki hivatalos politikájával szemben), és szervezik a maguk egyházi egyesületeikkel, plébániai egyházközségeikkel az ellenállást a nyilas és a Volksbund mozgalommal szemben; s a zsidómentést szintén plébániai és egyházszervezeti szinteken[10] Apor püspök és az Actio Catholica irányításával. 35 budapesti rendházban és egyéb egyházi intézményben több mint 3 ezer embert rejtegettek. Slachta Margit szociális testvéreinél ezer fő talált menedéket, a munkaszolgálat miatt megmenekült 5 ezer fő (pl. A Szent Margit Gimnáziumban a megváltós nővérek 50 zsidó leányt rejtegettek), nem tudjuk még mindig a plébánosok által titokban kikereszteltek számát, egyes számítások 124 000-re teszik az így megmentettek számát. (1944. december 27-én a nyilasok a mintegy ezer zsidó életét megmentő Salkaházi Sára testvért a jeges Dunába lőtték.) Hetényi Varga Károly szerint – aki ezen időszak üldözött papi személyeinek életrajzát összeállította – 150 pap és szerzetes vett részt e munkában, akik sorsa később a fordulat éve után megkínzatás vagy internálás lett. Becslések szerint ezeken felül még 350-400 pap és szerzetes volt elkötelezve az ellenállásban. Összesen tehát 500 pap és lelkész kockáztatta meggyőződésből az életét[11].

A kiállítás és a vezető végig magyar zsidókról beszél, elhallgatva azt a tényt, hogy a környező országokból 1939-től tömegesen menekültek a zsidók Magyarországra az ottani zsidóüldözések elől, amint már fentebb erre utaltam!

Hiányzik a korabeli kormány helyzetének árnyalt bemutatása. A propagandakönyv utolsó lapján a kolofonban kis betűvel feltüntetve szerkesztőként Rajk Judit, Szabó Mónika neve, a „szöveg” alatt Kádár Gábor és Vági Zoltán neve, a fotók alatt Kovács Ferenc, Markovits Péter és Rajk László neve áll. (Felelős kiadó: Dr. Kováts Tibor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója.) Az egyes fejezetek íróit nem ismerjük, nincs aláírás, ahogyan források, lábjegyzetek, sincsenek! Európa minden szögletéből érkező látogatók számára készített, a magyar államnak sok millió adóforintjába kerülő kiállítás, mely a magyarságról kialakuló ismereteket külföldön meghatározza nem szolgálhat propaganda célokat, és történészek által készített tárlatvezető- könyvet igényelne. Vajon nem kellene egy tisztességes és következetes munkával újrarendezni a kiállítást?!

Lehet, hogy mindez direkt történik, hogy azt a látszatot keltsék, amit mi magyar látogatók is éreztünk, hogy mi vagyunk Európában egyedül a felelősek a zsidó holocaustért…

Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa

történész

az Erdélyi Szövetség elnöke

Jegyzetek:

1 195 oldalas, gazdagon fotókkal illusztrált album a 2004. április 15-én megnyíló auschwitzi állandó kiállítás katalógusa.

2 Karsai László (SZTE): Túlélhették volna a magyar zsidók a holocaustot? Régi kérdés, új válaszok. www.ksze.hu/eload05.html :”… magyar zsidók zöme akkor élhette volna túl a világháborút, ha Magyarország pontosan úgy kollaborál a harctéren a nácikkal, mint azt a románok tették, és Horthy Miklós kormányzó ugyanolyan gyorsan és ügyesen áll át a Vörös Hadsereg oldalára, mint azt Mihály román király tette. A végkövetkeztetés azért „ijesztő”, mert ha ez igaz, akkor – legalábbis Magyarország, és tegyük hozzá, Románia esetében – a zsidóknak addig volt esélyük a holocaust túlélésére, ameddig Hitler bízott abban, hogy Horthy és Antonescu hű szövetségese.”

3 Karsai László (SZTE): Túlélhették volna a magyar zsidók a holocaustot? Régi kérdés, új válaszok. www.ksze.hu/eload05.html

4 idézi Montgomery: Magyarország a vonakodó csatlós, Zrínyi, Bp., 1993.93.old.

5 Karsai-Ungváry vita: kik a vidéki zsidóság eltűnésének fő felelősei? Tallózó – Szemle. 2011. május 18. szerda, 07:25. www.tte.hu/tallozo/43/7236

6 u. ott

7 Kapronczai Károly: A magyar –lengyel történelmi kapcsolatok évszázadai, Mundus, 2000. Azóta jelent meg: Kapronczay Károly: Lengyel menekültek Magyarországon 1939-1945, Mundus, 2009.

8 u.ott

9 Vigília 66. évfolyam 2001. január

10 Főleg az egyházi szervezetek (Actio Catholica, Magyar Szent Kereszt Egyesület, Jó Pásztor Bizottság, Soli Deo Gloria Református Diákszövetség, Pro Christo, Keresztyén Ifjúsági Egyesület stb.), de a kisebb náciellenes csoportok, sőt egyedül dolgozó magánszemélyek is nagyon sokat tettek az üldözött zsidók megmentéséért. In: http://www.magyarszemle.hu/img/cim.jpg?lang=HU Magyar Szemle Budapest, 2004. Új folyam, XIII. 3. szám.

A katolikus püspöki kar 1939. október 3-i találkozója után Zichy Gyula gróf, kalocsai érsek – aki a jezsuiták egykori tanítványa és későbbi jótevője volt – vezetésével megalakult egy külön bizottság, amely dr. Cavallier József irányítása alá került. A bizottság a II. világháború kitörése után először a menekültekkel kezdett el foglalkozni, majd a részt vállaltak a nagyobb zsidó szociális szervezetekkel együttműködve a zsidótörvények által sújtottak segítésében. Azonban 1940. december elején a hatékonyabb munka érdekében a bizottság beolvadt a P. Jánosi József SJ vezetése alatt álló Szent Kereszt Egyesületbe. A német bevonulás után a SzKE teljes erővel részt vett az áttérteknek a zsidóellenes intézkedéseitől való megmentésében. P. Raile Jakab Igen sokat tett az üldözött zsidók megmentése érdekében P. Raile Jakab SJ (1894–1949). P. Raile, Köhler lazarista atya mellett, a budapesti mentési akció egyik legfőbb irányítója volt. P. Reisz Elemér SJ (1904–1983) is számos zsidó családot kihozott a gettóból. A rendházban élő zsidó menekültek száma mintegy 120 személyre tehető. In: Bikfalvi Géza: A magyar jezsuiták budapesti embermentő tevékenysége 1944–1945-ben In: Párbeszéd– Magyar jezsuita portál www.parbeszed.com. A Magyar Szent Kereszt Egyesület létszáma 1939: 114, 1941: 1948, 1944: 7301fő. Anyagi alapját gyűjtés és a gazdag zsidók, így Weiss Manfréd adományai szolgáltatták. Kapcsolatban álltak a br. Weiss Edit vezette Izraelita Pártfogó Irodával is. A püspökök segítségével helyi csoportjaik jöttek létre Szegeden, Győrött, Pécsett, Nagykanizsán, Nagyváradon, Kassán és Szombathelyen. Sokoldalú segítséget kívántak adni: jogi tanácsadást, anyagi segélyt, elhelyezést, zsidó munkaszolgálatosok segélyezését. www.lexikon.katolikus.hu

11 Varga József: Bűnös nemzet vagy kényszerű csatlós, Bp., 1991. II. kötet. 205.old.

MVSZ Sajtószolgálat

8002/130814