Nyerges-tető egy 878 méter magas hágó Hargita megyében, a Háromszéki-medencét és a Csíki-medencét összekötő átjáró a Csíki-havasok és a Torjai-hegység között. Számtalan véres ütközet helye volt a Tatár és Török betörésekor. A Segesvári csata elveszítésekor (ahol Petőfi is életét veszítette) 1849. augusztus 1-én Gál Sándor tábornok Tuzson János alezredesre bízta a vezetést, aki a maradék 200 honvédjével indult csatába. A székelyek élethalálharcot vívtak Eduard Clam-Gallas osztrák tábornok vezette osztrák és orosz csapatokból álló ellenséges 200000 hadserege ellen. A hatalmas túlerő ellenére sikerült a több ízben is visszaverni a támadásokat, de elárulták őket, körbekerítették őket. Azon a hágón haltak hősi halált mind a 200-an.

A történelem órákon sokat hallhatunk a Thermopüle-i szorosnál történtektől, sőt még filmet is nézhetünk a nagy Spártai 300 katonáról, csodálta őket a világ és mi is.

Nem szabad megfeledkeznünk azonban saját hőseinkről akik vérüket áldozták a hazájukért, a mi jobb jövőnkért. Őket nem filmesítették meg, nem ismeri a világ a történetük, pedig ők csak 200-an voltak.

Az a 200 ember nem gondolkozott, azon hogy mit tegyen. Nekik természetes volt a haza védelme és az, hogy ha kell az életüket kell adni érte. Tudták hogy a halálba mennek, és mégsem hátráltak meg.

Mint, ahogy Balassi Bálint írta – „Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak..”.

Megmutatták az ellenségnek, az utókornak, milyen a székely, milyen a magyar hősiesség.

Vajon a mai magyar ember tisztába van az önfeláldozás fogalmával? Sokan sajnos nem. Pedig az a maroknyi székely tudta, hogy a szeretteik családfő nélkül maradnak és még is odaadták a egyik legdrágább kincsük, az életük., és megőriztek egy másik nagyon fontos dolgot, a haza becsületét.

Ezt az önfeláldozó magyar virtust évszázadokon át próbálják belőlünk ki irtani, de még mindig vagyunk, akik gondolkozunk, hiszünk, látunk és hallunk.

Sokan a televíziók előtt is kezdik érezni, hogy valami savas, keserűmarja a torkuk, a szégyen, amit a semmittevés miatt éreznek lassan ráébreszti őket az igazságra.

Mikor eljön majd az idő, akkor nekik sem lesz kérdés, hogy megcselekedjék-e azt, amit megkövetel a lelkiismeret.

Kányádi Sándor versében így emlékezett a 200 székely hősről:

„Végül csellel, árulással,
délre körül vették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák ketté törtek.”

Sapkás József