Égi édesanyánk könnyező figyelmeztetése után következik a Nagy Figyelmeztetés, majd 100 nap olyan keresztényüldözés, amilyen még nem volt a világon, aztán elragadtatva a 4 év alattiak és a mennybe tartozók, a többiek haladnak az utolsó ütközet felé

Armageddon nyomában

Armageddon nyomában

Értünk kongat harangot a világ

2013. július 22. - Andre Lowoa

A török szultán a kor legerősebb seregével indult Magyarország ellen, és kijelentette: reggelijét Nándorfehérváron, ebédjét Budán, vacsoráját Bécsben kívánja elfogyasztani. Hunyadi kardja már a reggelitől is elvette a kedvét.

Az ambiciózus II. Mehmed az ősi Bizánc, a mai Konstantinápoly elfoglalásával kellő nyomatékot adott hódító szándékainak 1453-ban. Európa pánikba esett, a Magyar Királyság biztosra vehette, hogy a török következő hadjárata ellene indul majd. Ennek ellenére alig látszott jele az összefogásnak, az országnagyokat túlságosan is lefoglalta az egymás elleni szervezkedés.
Többszörös a túlerő

Európát sem jellemezte már a közös keresztes tudat, a pogány elleni harcot a pápának sem sikerült felszítania. A tétlenség gyakorlatilag azt eredményezte, hogy Szilágyi Mihály várkapitány és sógora, Hunyadi saját költségen kellett szembenézzen a várható török támadással – írja a Rubicon.hu. 1456 tavaszán Szilágyi Mihály körülbelül 7000 főnyi várőrséget toborzott Nándorfehérvárra, a Szegeden táborozó Hunyadi ehhez 12 ezer katonát tudott hozzátenni. Ezen kívül a macsói bán csekély katonaságára és Kapisztrán János 30 ezer, bizonytalan harci értékű, irreguláris haderejére lehetett számítani.

Mehmed ereje kapcsán túlzóak a 150 ezer fős létszámról szóló jelentések, de reguláris hadereje mindenképpen jóval meghaladta a magyarokét.

Az ostrom 1456. július 4-én kezdődött. Az első napokban a szultán mozsárágyúira hagyatkozott, hogy kímélje erőit a felesleges áldozatoktól. A bombázások szinte a földdel tették egyenlővé a vár falait. Hogy a magyar felmentő seregek bejutását megakadályozza, a szultán 200 hajóból álló flottából állíttatott hajózárat a vártól északra. Komoly mulasztást követtek el azonban azzal, hogy nem szállták meg a Duna és a Száva szemben fekvő partjait. Hunyadi seregei így kiépíthették állásaikat, majd július 14-én javarészt megsemmisítették a hajózárat.

Véletlen támadás

Ettől kezdve a szultán volt lépéshátrányban, ugyanis táborában felütötték fejüket a különféle járványok, Kapisztrán szerb–magyar felkelő seregei pedig megjelentek a Száva túlpartján. A fejlemények nyomán a szultán július 21-én döntő rohamra szánta el magát, és a támadás során seregei kis híján megkaparintották a várat, ám Szilágyi és Hunyadi csapatai július 22-én reggelre visszaverték őket.

Mehmed ezen a napon újabb rohamot akart indítani, de a döntő összecsapást végül a véletlen idézte elő. Történt ugyanis, hogy Kapisztrán fegyelmezetlen csapataiból néhány keresztes vitéz átkelt a folyón, és a török tábor szomszédságából nyilazni kezdte az ellenséget. Példájukat egyre többen követték, a szpáhik és janicsárok pedig lassan hadrendbe álltak, hogy szétverjék a támadókat. Kapisztrán meg akarta akadályozni az összecsapást, ezért – Hunyadi utasítására – csónakba szállt, ám kísérlete fordított eredményt hozott: katonái úgy vélték, a szerzetes rohamra buzdítja őket. Követték hát példáját, és átúsztak, -eveztek a Száván, hogy összecsapjanak a törökkel.

A meglepett oszmánok őrizetlenül hagyták táborukat és tüzérségüket, Hunyadi János pedig élt az alkalommal. Kitört a várból, és egy lovasrohammal elfoglalta az állásokat. A töröknek arra sem volt ideje, hogy hasznavehetetlenné tegye ágyúit, így hamarosan saját fegyvereikkel kapták hátukba a tüzet. Rövid, öldöklő csata következett, melyben a fanatikus keresztesek és a várvédők felmorzsolták és megfutamították a támadókat.
Ünnep lett a gyászból

Az arcpirító vereséget követően a szultán még aznap este döntött a visszavonulásról – állítólag csalódottságában véget akart vetni életének is. Hangzatos tervei ellenére, miszerint reggelijét Nándorfehérváron, ebédjét Budán, vacsoráját pedig Bécsben kívánja elfogyasztani, vesztesként távozott Nándorfehérvár alól. Az 1456. július 22-én kivívott győzelmet egész Európa kitörő lelkesedéssel és megkönnyebbüléssel fogadta, a pápa az örömhír érkezésének napját, augusztus 4-ét főünneppé nyilvánította.

Korrigálta a korábban, a hatalmas török túlerő láttán pesszimistán kiadott imabulláját is, amelyben déli harangszót és Isten segítségéért való könyörgést rendelt el. A déli harangszóhoz most hálaadó imát mondtak a világ keresztényei.


Rubicon

süti beállítások módosítása