Az egyik legnagyobb kihívás olyan agy-gép interfészek (BMI) kifejlesztése, amelyek egy egész életre szólnak. A felhőre történő felcsatlakozás a Mátrixban is igen kényelmetlen volt: beülsz egy székbe és nyakon szúrod magad. A való világban jelenleg létező agy-számítógép interfészek talán ennél is macerásabbak.
„A jelenlegi BMI rendszerek csupán néhány száz beültethető helyszínre korlátozódnak. A beültetett elektródák körüli szöveti reakciók teljesítménye idővel lecsökken és csupán néhány hónapig, évig képes működni,” írja a KurzweilAI.
Mi lenne, ha az ilyen módszerek helyett egy egész hadsereg apró, porszem méretű szenzort állítanának elő, amiket azután az agyba ültetnének? Nem autonóm szenzorokról van szó, amelyek mint egy gyarmatosító hadsereg átvennék a hatalmat az agyunk felett, hanem olyanokról, amelyek lehetővé tennék a kívánt kommunikációt, jelen esetben magas-minőségű érintkezést az idegekből érkező jelekkel, majd ezek továbbítását az éppen használt eszközre ultrahang segítségével.
Íme a módszer: Először át kell hatolni a koponyán, majd az agyat körülvevő kemény burkon (dura mater) és 2 mm mélyen behatolni magába az agyba. Itt kerülne elhelyezésre a több ezer darab alacsony fogyasztású CMOS chip, amelyek egy milliomod méter (kb. 1000 nanométer) átmérőjűek.
Ezek elektródák segítségével elkezdhetik az idegi jelek rögzítését, amelyeket piezoelektronikus szenzorok útján ultrahanggá alakítanának. A jeleket az agykéreg alatti (közvetlenül a chipek felett elhelyezett és egyben a működéshez szükséges áramot is biztosító) adóvevő fogná, majd továbbítaná a koponyán kívül elhelyezkedő másik adóvevőnek (ASIC, memória, akku, nagyobb hatótávolságú adó), ami vezeték nélkül kommunikálna az éppen használt számítógépes eszközzel.
A legtöbb futurista elképzeléshez hasonlóan ezt sem tesztelték még, egyelőre a javaslatok között szerepel, de mégis bepillantást enged abba, hogy merre felé is tart az emberiség a virtuális információk vezeték nélküli galaxisában.
Forrás: techland.time.com
