Bizonyára mindannyian emlékszünk még a Schneerson gyűjtemény esetére. Ahogy mi is megírtuk, unatkozó amerikai műkincstolvaj zsidók úgy gondolták, hogy ha egy nekik lekötelezett amerikai bíró, név szerint Royce Lamberth, az ő javukra ítél a világ másik végén, egy teljesen szuverén államban lévő műkincsgyűjteményt, akkor majd az adott állam hatóságai máris kezüket-lábukat törve igyekeznek minél gyorsabban teljesíteni a követelésüket (mert ugye az jár nekik). Elszámították magukat, mert ez az állam Oroszország volt.

Vlagyimir Medinszkij orosz kulturális miniszter a napokban egy tv-műsorban megfogalmazta Moszkva elvi álláspontját ezzel kapcsolatban: “Nem nagyon világos, milyen jogi alapja van a bejelentő félnek, hogy adjuk át valakinek azt, amit államosítottak a 20-as években. Kiket képviselnek ők a valóságban? Hászidok a világ minden táján élnek, és ezek a zsidó közösségek léteznek hazánkban is. Akkor talán, helyezzük most át a szfinxet, távolítsuk el a sztéléket Párizs központjából. Ez egyszerűen tönkreteszi a nemzetközi kulturális és jogi kapcsolatok rendszerét a világon, ez abszurd követelés.”

Az orosz külügyminisztérium visszautasította a hászidok minden követelését, és jogilag „semmisnek” nevezte azokat. Az orosz elnök, Vlagyimir Putyin, kijelentette, hogy Menachem Mendel Schneerson rabbi könyvtára orosz tulajdon, nem tartozik egyik konkrét zsidó közösséghez sem, ezért Oroszországban marad. Az államfő egyszersmind javaslatot tett arra, hogy a gyűjteményt helyezzék el a tavaly novemberben Moszkvában megnyitott oroszországi zsidó múzeum- és tolerancia központban, amely a világ egyik legnagyobb ilyen intézménye. Akárhogy is nézzük, ez meglepően korrekt ajánlat volt annak ellenére, hogy a követelőzők milyen hangnemet ütöttek meg első nekifutásra.

Természetesen az amerikai hászidok visszautasították ezt az ajánlatot, amiből látni lehet, hogy nekik csak huszadrangú kérdés lett volna a kulturális örökség gondozása, az igazi indok a harácsolás volt. Nemhiába, mondj egy zsidónak nemet, ha követelődzik, és meglátod az igazi énjét.

Válaszul Putyin úgy döntött, hogy ha tetszik, ha nem, akkor is az oroszországi zsidó tolerancia központban marad a gyűjtemény (ami már eleve nagy engedmény, tekintve, hogy eredetileg nem hagyta volna el a gyűjtemény az állami könyvtárat), némi magyarázatként azért még hozzáfűzte, hogy jobb lenne, ha nem erőlködnének, hiszen a gyűjteményt annak idején pont az ő fajtársaik államosították Lenin idejében, az 1920-as években, amikor is hogy, hogy nem, a Népbiztosok Tanácsa - az éppen aktuális szovjet bolsevik kormányzat - 85%-a zsidó volt. Gyanítjuk, hogy Putyin ezzel a kijelentésével továbbra sem lesz a cionmédia kedvence.

Tehát, hogy tisztán lássunk: a zsidók államosítanak valamit, majd amikor kidobják őket a hatalomból, akkor “rátalálnak” a demokráciára, mint nagy szerelemre, és “jogot” meg “törvényt” kezdenek el emlegetni. Ez az eljárás valahogy annyira ismerős valahonnan.