Annak ellenére, hogy egy éve sokan az Asszád-rendszer bukását vetítették előre, Szíria azóta sem omlott össze, az ország pedig két szövetségi rendszer ütközőzónájává vált. Nemrég egy szír tisztviselő bejelentette, hogy már nincs messze a győzelem; és ennek a kijelentésnek minden alapja megvan, tekintve, hogy az állandó orosz támogatás mellett iráni alakulatok, valamint a Hezbollah több ezer fegyverese vette fel a harcot a cionista gyarmatosítókkal.

Törökország, Izrael, Szaúd-Arábia fegyveres erői mint szír terroristák részt vesznek a konfliktusban, de az országban tevékenykedő izraeli alakulatok, az izraeli légierő által végrehajtott légicsapások, amerikai bunkerromboló bomba, a lázadóktól elkobzott izraeli terepjárók és egy sor más bizonyíték mutatja, hogy már a kezdetektől fogva szó nincs egy újabb "arab tavaszról".

Az ország légterében már török és izraeli vadászgépeket is lőttek le, vagyis a nyugati média által csak polgárháborúnak nevezett eseménysorozat egy egyre terjedő regionális konfliktus jegyeit mutatta, végül Szíria két nagyhatalom és két szövetségi rendszer ütközőzónája lett.

Erőegyensúly

A szír kormányerők kitartása Oroszország térségi pozícióinak megerősödésével járt együtt. Az orosz haditengerészet újra a Földközi-tenger meghatározó erőtényezőjévé válik, miközben az agresszív amerikai beavatkozás sem tette lehetővé, hogy az Egyesült Államok térségi pozícióit megőrizze.

A Földközi-tengeren gyakorlatilag egy amerikai kivonulásnak lehetünk szemtanúi. Egy újabb olajszerző hadjáratot követően, a nyugat újabb katonai vereségével a Földközi-tenger partvidékén utat tört az orosz energetika terjeszkedése, a gyarmatosított olaj kitermelését egykor biztosító nyugati részvénytársaságokat pedig egyre inkább regionális hatalmak vásárolják fel.

Az Indiai-óceán meghódítására szőtt tervek is kudarcba fulladtak. A katonai visszavonulás szemmel látható, a Mogadishu (Szomália) melletti amerikai légibázis és számos más létesítmény üresen áll, gyakorlatilag hátrahagyták.

A nyilvánosság felé az sem egy tartható álláspont, miszerint Izrael a Közel-Kelet egyetlen demokráciájaként Amerika szövetségese, mert az utóbbi évek lassan már a kétkedők számára is láthatóvá tették, hogy az amerikai Izrael-politika esetében a farok csóválja a kutyát, és a cionista rezsim olyan háborúkba vonja bele az amerikai haderőt, aminek köze nincsen semmiféle amerikai érdekhez.

Az Egyesült Államok a likudisták "még nagyobb Izrael" álmának áldozatává vált, katonai veresége egyértelmű, gazdaságát pedig magával húzza az agresszív cionista érdekkérvényesítés.

A Hezbollah harcokban való aktív részvételének és a fejlett orosz haditechnika kombinációjának köszönhetően az erőegyensúly egyik évről a másikra megváltozott, az Egyesült Államok pedig újabb katonai vereséget szenved, még mielőtt hivatalosan is háborúba kezdett volna.

Izrael évtizedeket töltött azzal, hogy a Golán-fennsíkot egyetlen hatalmas erődítménnyé formálja, és a jelenlegi konfliktus izraeli beavatkozásainak is ez a terület a kiindulópontja. Mindazonáltal a Hezbollah vezetője bejelentette, hogy a Golán-fennsík felszabadítására a közeljövőben sor fog kerülni. Mivel a Hezbollah már nem csak a térség legjobban képzett hadereje, hanem állandó jelleggel modernizált fegyverzettel is rendelkezik, Izrael számára a Golán-fennsíkról indított támadások egyre kockázatosabbá válnak, és a Hezbollah légvédelme lehetetlenné teszi, hogy a korábbi gyakorlatnak megfelelően a zsidó haderő Dél-Libanon területéről indítson rakétatámadásokat.

Izrael folyamatosan a szír rakétarendszerek jelentette veszélyről beszél. Valójában Izrael számára az Oroszország által telepített Iszkander rakéták jelentik a legmagasabb kockázatot. Ezekkel nem csak könnyedén kiiktathatók a Patriot rendszer elemei, hanem gyakorlatilag védtelenné teszik a Golán-fennsíkot. Az Iszkander rakétarendszer a szír haderő által használt S-300-as rendszerek által védve pedig nem csak lehetetlenné tesznek egy széleskörű izraeli beavatkozást, de nagy mértékben megváltoztatták az erőegyensúlyt és fokozottan sebezhetővé tették az izraeli légvédelmet.

Dominó-hatás

Figyelembe véve, hogy Szíria destabilizálása csak az Irán ellen kezdett háború egy lépcsőfoka, amit Afganisztán teljes alárendelése és Pakisztán irányított összeomlása követne, kijelenthetjük, hogy a térségben a NATO terjeszkedése már az első lépcsőnél kudarcba fulladt.

A NATO terjeszkedése pedig az erőforrásokért folytatott harc következménye. A térségben zajló konfliktus az olaj- és földgázlelőhelyekről szól, amit a nyilvánosság számára aprólékosan kidolgozott politikai dajkamesékkel tesznek elfogadhatóvá. Mivel a NATO terjeszkedése megbotlott, a korábban a nyugati gazdaság motorját jelentő Egyesült Államok többé nem tudja biztosítani saját forrásból a gazdaság alapját képező olcsó erőforrásokat, ami elkerülhetetlenné teszi a Nyugat teljes gazdasági leépülését. Mindez Szíriában dőlt el, így nem lehetnek kétségeink a látszólag kis, regionális konfliktusok jelentősségét illetően, melyek hazánk várható jövőjére közvetlen befolyást gyakorolnak.

A FED, az Európai Unió és az IMF veresége a pénzügyi háborúban kézzelfogható, de a Nyugat hanyatlása valójában a NATO tervezőasztalain elkövetett hibákkal dőlt el.