Hol vannak azok az évek, amikor a TV maci dallamos fogmosására szenderedtünk el a kanapén? Hová lett Frakk, Pumukli, a vasárnapi kacsamesék, vagy a tüneményes Disney figurák? Hová tűntek az értékelhető műsorok? És vajon mit nézünk ma helyettük?
A technika villámsebességgel fejlődik, a szabadtéri programokat felváltják a négy fal közti magányban eltöltött, virtuális órák és a televízióból ömlő baromságok bámulása. Életünk bizonyos százalékát valahol a világhálón éljük, postban közöljük, mit ettünk vacsorára és azt is, hogy milyen ruhában tettük mindezt, majd bekapcsoljuk a szuperslim, 3D-s varázsdobozt, és agyunk ajtaját kitárjuk a kereskedelmi műsorok szeméthalmaza előtt. A hülyeség pedig ömlik. A nézettség az egekben, a gyakori reklámblokkokkal tarkított adások gyártói pedig zsíros bankókkal röhögnek a markukba. Méghogy szemétből nem lehet várat építeni? Dehogynem lehet! Élő példa erre a több, mint tíz éve futó, Barátok közt névre hallgató Dallas paródia, vagy a kórházsorozatnak csúfolt, mára a terror minden válfaját bemutató Jóban-rosszban agyrém. De, ha mindez még nem lett volna elég, az Esti Híradó és Berényi Miki bárgyú vigyora közé beszúrnak egy végképp értékelhetetlen és értelmetlen, ifjúsági tévés tragédiát, az Éjjel-nappal Budapestet.
Ha bárkinek megfordult a fejében eme ‘remekmű’ fogyasztása közben, hogy valóban így élnek a pesti fiatalok és tényleg ennyire félelmetesen ostobák, akkor gyorsan kapcsolja ki készülékét és felejtse el, amit látott, mert ha léteznek is efféle vegetatív módon élő egyedek, azért – hála égnek – nem ők képviselik a nagy átlagot kis hazánkban. Mint ahogy Amerikában sem mindenki Paris Hilton. Az a fájdalmasan hosszú fél óra, vagy huszonöt perc, amiben a rögtönzött és sokszor zagyva megnyilvánulások összefüggéstelen füzére vonaglik fel és alá, leírhatatlan és kibírhatatlan. Az duplán rúgja hasba az egyébként is gyomorpanaszos színvonalat, hogy a műsorkészítők egy facebook sablonlevélben vadásszák a színészeknek csúfolt, szerepelni vágyó statisztákat. Öt perc hírnév – ugye – mindenkinek jár! Az idő lejárta után pedig, amit a tiszavirág életű sztárság tartogat az exhibicionista fiatalok számára, majd jönnek a meztelenkedések, a magánélet csúfos kiteregetése, esetleg egy bónusz mellműtét valamelyik untig reklámozott magánklinikán.
Hogy miért van szükség ilyen és ehhez hasonló szappanoperákra, az számunkra – remélhetőleg – örökre titok marad. Ezek a műsorok oly messzire lövik el a pöttyöst, hogy az ember visszasírja a gagyi, dél amerikai, plasztikháborúkat, sőt, még Isaura kiszabadítására is inkább gyűjtene ismételten egy szép összeget, csak ezt ne kelljen többet látni és hallatni. Persze a jóérzésű felnőtt elkapcsol, de mi a helyzet az alig tizennégy esztendős, otthonhagyott kiskamasszal? Még a végén elhiszi, tényleg ilyen a világ.
