A “Határátkelő” c. blogoldalról egy keserű bejegyzés.
Magyarnak lenni Angliában=szolgaság!
Némi betekintés egy-a gyarmatositáshoz szokott ország mentalitásáról.
Egy kis magyarázatféle arra, amit nehezen értünk meg-mi magyarok: miből keletkezik a deviancia?
Némi magyarázatféle arra, hogy MILYENEKKÉ NE VÁLJUNK!
Olvassuk csak:

Ugyan ma is Anglia az úti cél, de a szigetországi létnem ezúttal a sötétebbik oldalával ismerkedünk meg. Kata egy családnál volt bébiszitter és körülbelül minden megpróbáltatáson átesett, amin ilyen helyzetben áteshet az ember. Horrorsztori őt megtámadó gyerekekkel, igénytelen szülőkkel, hideggel – de azért akad pozitívum is.

A döntés

Először is, hogy miért döntöttem úgy, hogy elhagyom szülőföldem? Mert mikor a válság miatt három állásból kettőt elveszítettem, a megmaradt harmadikból már nem tudtam kifizetni a lakáshitelem, számláim, megélhetésem, adósságokat halmoztam fel, így gyakorlatilag Magyarország páros lábbal rúgott első körben Angliába.

2012 nyarán döntöttem úgy, hogy szerencsét próbálok Londonban bébiszitterként. Biztos lakás, biztos bevétel… gondoltam én… Egy ügynökségen keresztül gyakorlatilag pár nap alatt már meg is volt a fogadócsaládom, skypeos interjún megbeszéltünk minden részletet.

Következő nap e-mailben megkaptam a fogadó levelem a napi teendőkkel, munkabeosztással. Minden korrektnek, elfogadhatónak tűnt. Megvettem a repjegyet, nagy reményekkel szeptember elején meg is érkeztem a családhoz.

Az első hétvégén együtt töltöttem a napokat velük, mindenki kedves, befogadó, aranyos volt. Egy 4 és egy 7 éves fiúnak kellett gondját viselnem.

A gyerekek

A gyerekek a szülők jelenlétében imádtak, ahogy viszont egyedül maradtam velük, elszabadult a pokol. Rugdalózás, földön hempergés, üvöltés, de ők nem hajlandóak iskolába menni. Tapasztalt ex-tanárként meg sem lepett a dolog, mindig így van ez, hiszen a gyerekek bennem látták az ellenséget, aki ha megjelenik, a szülők el fognak tűnni… gondoltam én…

Az első hónap részemről hatalmas türelemmel (és ennek megfelelő esti sírással) telt.

Minden szituációban nagyon résen kellett lennem, már előre a lehető legrosszabb szituációkra kellett felkészülnöm. Néhány példa. Reggelente öltöztetés közben (mert a 4 évest még öltöztetni kellett) rengeteg rúgást, ütést, harapást kaptam.

Iskolába menet megpróbáltak minden arra járó autó elé kilökni. Kántálták, hogy mennyire gyűlölnek, és hogy mindent megtesznek, hogy eltegyenek láb alól. Több ízben meg is próbálták a késeket belém szúrni, szerencsémre mindig sikerült a kenyérvágó kést kiválasztani, aminek nem volt hegye. Egy nap a 4 évestől olyan ütést kaptam ököllel a számra, hogy kimozdult az implantátumom is.

Itt azért hozzátenném, hogy otthon sok-sok éves bébiszitteri és tanári tapasztalatom volt, szóval elhihetitek, hogy minden létező praktikát bevetettem, de semmi nem használt – egy darabig.

Az egészséges életmódnak se híre, se hamva nem volt. Cukrok, csokik tömkelege. Mivel az ellátásom is „biztosított” volt a családnál, így kénytelen voltam én is hasonlóan étkezni, ha nem akartam a heti fizetésem ételre el is költeni. Magam is édességfüggő lettem, amiről tudatosan tudtam csak leszokni.

A szülők

Hatalmas cégnél, vezető beosztásban dolgozó, ennek ellenére mocskosak, hanyagok, nemtörődöm emberek. A lakásban hatalmas mocsok, a szülők szobájában (mellékelt ábra) hatalmas kupi, bűz. A szülők heti egyszer fürödtek, és havi egyszer mostak hajat, azt is a fodrásznál.

A gyerekeket nem fürdethettem meg, csak heti egyszer, mert többször vízpazarlás. Ez a szabály rám is vonatkozott, de bevallom, volt, hogy napi kétszer is megfürödtem.

A munkabeosztásomban az állt, hogy napi kétszer kutyákat etetni (mert az is volt kettő, a lakásban, of course, csak ha nem lett volna amúgy is elég bajom), reggel a gyerekeket elvinni iskolába, 3:20-kor összeszedni, és 6:10-ig velük lenni. Heti maximum két esti bébiszittelés tartozott még a feladataim közé.

A szülők kapásból elfelejtették közölni, hogy az anyuka 3 hétre még szeptemberben elutazik Ausztráliába. Tehát pár nap után egyedül is maradtam a gyerekekkel, ugyanis elég hamar rá kellett jönnöm, hogy az apuka nemigen szeret a gyerekekkel lenni, és nem is képes velük bánni. A gyerekek fele annyi tiszteletet se mutattak felé, mint felém (pedig felém sem volt sok).

Apuka egyetlen este sem jött haza, amikor az anya sem. Ez sajnos a végén odáig fajult, hogy csak péntek estétől vasárnap estig látták a szülőket. Hétköznap nem. Végig én voltam velük, én intéztem minden iskolai ügyet is.

Az ellátásom abból állt, hogy tortellini tésztát és quishe-t (brit rettenetesen íztelen étel) vettek nekem. Külön volt egy hűtőm, abban volt az én ételem. Más nem is volt benne, csak ez a két dolog. A végén már az ízeket sem variálták, egyféle volt. Az is gomba, amit első nap mondtam, hogy nem szeretek.

Próbáltam több ízben beszélni a családdal a problémákról, de gyakorlatilag hülyének néztek. Meghazudtoltak, nem hittek nekem, rám fogtak dolgokat, nem voltak hajlandók semmiben segíteni. Egy idő után rájöttem, úgy jutok a szülőkkel előbb dűlőre, ha hülyének is tettetem magam.

Végül számomra már valami tragikomédia lett az egész brit világ és élet. Nem etethettem többet kutyákat, mert elloptam a szeretetüket, ami a gazdának jár, nem holmi bébiszitternek.

Elkezdtem összegyűjteni a kifogásokat, amivel takarózva nem jött haza az apa. Párat leírok: elfelejtett leszállni a vonatról; elfelejtette, hogy reggel autóval ment dolgozni, majd hazajött vonattal, úgyhogy gyorsan visszavonatozott a kocsiért; lekéste a vonatot; rossz vonatra szállt; és hasonlók. Természetesen én már átláttam a szitán, egyszerűen nem akart hazajönni.

Anglia számomra arról volt híres, hogy ott nincsenek mínusz fokok. Ennek ellenére vannak. Sőt, elég tartósan. Rengeteg brit családnál megfordultam ott tartózkodásom alatt, de egy dolog minden házra igaz volt. Mocsok és hideg.

Hát mi sem fűtöttünk. A fűtésrendszer kóddal volt levédve (gondolom, már pár ex-bébiszitter próbálkozott a fűtés hackelésével). A lakásban általában 5-10 fok volt, míg kint mínuszok. Este 8-tól 10-ig volt fűtés, ami arra volt elég, hogy leizzadj, majd reszkess reggelig. Sikerült is többször úgy megfáznom, hogy végül tüdőgyulladás lett belőle, amire a család azt mondta, hogy halkabban kéne köhögni, mert nem tudnak aludni.

Békülés a gyerekekkel

Valami csoda folytán a rengeteg türelmemnek és magyarázásomnak az lett a gyümölcse, hogy a gyerekek végül 3 hónap után megszerettek, anyának szólítottak, és nem is voltak kíváncsiak többet a szüleikre.

Esténként, ha rémálmuk volt, az én ágyamba költöztek, velem osztották meg örömüket, bánatukat, velem voltak csak hajlandók iskolai összejövetelekre elmenni. Ez a gyerekekkel való viszonyomat nagyban javította, viszont a szabadidőmet gyakorlatilag nullára csökkentette, és ellenszenvet ébresztett a szülőkben.

Bepillantás a brit világba

Rengeteg emberrel megismerkedtem Angliában. Vessetek rám követ, de azok a britek, akikkel én megismerkedtem, igenis udvariatlanok és bunkók voltak. Mindenesetre nem akarok általánosítani, lehet, csak én forogtam rossz körökben.

Rengeteget gondolkodtam, hogy miért vállalnak az olyan emberek gyereket, akik soha nincsenek otthon. Majd rájöttem. Angliában az autó, a takarítónő, a gyerek és a bébiszitter mind státuszszimbólum. Van, mert megtehetik… Ezek után meg ne csodálkozzunk, ha ilyen felnőttek lesznek belőlük.

Gyakran tették fel nekem britek a kérdést, hogy mégis mik a céljai egy magyarnak Angliában. Elmondtam, hogy dentálhigiénikus végzettségem van, szeretnék fogászaton elhelyezkedni. A válasz mindig, kivétel nélkül ez volt: magyarként? Egy nap beszélgettem egy ír férfival, aki beházasodott egy brit családba. Ő mesélte el, hogy neki 14 évig tartott, mire feljebb jutott a cégénél, pedig ő nem keletről jött.

Több ízben tapasztaltam, hogy a magyar egyenlő az arabbal, törökkel, aki soha nem fog feljebb jutni a kétkezi munkásnál. Biztosan tudtok ellenpéldát (én sajnos nem), de annak akkor vagy nagyon szerencsésnek kellett lennie, vagy nagyon sokat küzdött a feljebb jutásért.

Biztosan rengetegen vágynak Angliába, mert olyan sok sikersztorit hallani, barátok, ismerősök, akik kimentek, és hogy megcsinálták a szerencséjüket. Én azóta jobban körülnéztem magam körül. Azok csinálták meg a szerencséjüket, akik már otthon is kétkezi munkásként dolgoztak havi 60-70 ezer forintért, ugyanis kétkezi munkásra, bébiszitterre, takarítóra nagyon nagy igény van Angliában, és mivel ők semmi pénzért nem csinálnák meg, viszonylag jó pénzeket fizetnek érte a keletieknek. Ez persze csak nekünk jó pénz, nekik semmi.

Tudják jól, hogy a keleti az olcsó, jó munkaerő. Tisztában vannak vele, hogy a keleti, az meg fogja csinálni rendesen a munkáját, és be fogja fogni a száját, mert örül, hogy Angliában a hó utolsó napjaiban is van még mit ennie. Én is vállaltam extra munkákat, takarítottam, bébiszitterkedtem más családoknál is, étteremben szolgáltam fel, úgyhogy nem a levegőbe beszélek.

Magyarnak ne dolgozz!

Az étterem tulajdonosa és dolgozói mind magyarok voltak. Külföldön, ha egyetlen lehetőséged van, inkább dolgozz bármilyen más népnek, de ne magyarnak. Azt a megaláztatást nem kívánom senkinek.

A magyar főképp tudja, hogy a népünk igenis tud dolgozni, és akar is, és úgymond „hozzá van szokva” ahhoz, hogy a főnökei szekálják. Na, ha Magyarországon alázott már meg főnököd, akkor azt szorozd meg tízzel, és körülbelül ott vagy, amit egy magyar munkaadótól kapnál Angliában.

Úgyhogy éttermi karrierem nem tartott sokáig, a sokadik ilyen megaláztatás után letettem mindent, a napi béremet is hátra hagyva kisétáltam az étteremből.

Sokan kérdezték, kinek jobb dolgozni, britnek vagy magyarnak. Egyértelműen britnek. Hogy miért? Mert a britek legalább nem direkt tesznek neked keresztbe, hanem egyszerűen sokszor képtelenek kezelni a helyzetet, míg a magyar igenis szánt szándékkal keseríti meg a munkában töltött napjaidat.

Vannak pozitívumok is

Az angol mentalitást, életvitelt, időjárást úgy gondolom, nekünk nagyon nehéz elfogadni és megszokni. Ők teljesen mások. Ha nem vagy hajlandó teljesen azonosulni, és lemondani a citromról a teádban, esélyed sincs elérni valamit is.

Ha le is mondtál mindenről, ami a magyarságod, az értékeid, a neveltetésed, ők akkor sem fognak nyitni feléd. Maximum hagyják, hogy élj az országukban.

Ennek ellenére Anglia pozitívumait is meg kell említenem. Az árak nagyon alacsonyak, ha tudod, hol vásárolj. Rengeteg dolgot az otthoni ár negyedéért meg tudsz venni.

A fizetést mindig a megbeszélt időpontban korrekten megadják. Az egyetlen dolog, ami drága, az valóban a lakhatás. Érdemesebb ismerősökkel közösen bérelni lakást.

Munkát találni Angliában nagyon egyszerű. Aki keres, az talál. Még akár nyelvtudás nélkül is. Én is végül 5 dolgot végeztem, spórolni, félretenni nagyon jól lehet. Összességében azt kell mondanom, hogy Anglia az ellenszenvesség ellenére is a legjobb életszínvonallal rendelkező ország Európában, ha nincs más vágyad, mint a pénzkeresés, és ezért hajlandó vagy aljamunkát végezni, igenis ajánlom Angliát.

Távozásom

December végén, mikor a tüdőgyulladásom a tetőfokára hágott, mikor a szülők kezdtek megorrolni rám azért, mert szerintük „elloptam” a gyerekek szeretetét, mikor már minden feladatot a házban és a gyerekek körül én intéztem, mikor már csak munkából és némi alvásból álltak napjaim, jött a megmentőnek hitt dentálhigiénikus állásajánlat egy európai állásközvetítő portálról Ausztriában.

Kapva kaptam a menekülési lehetőségen, szülőkkel közöltem, hogy családi probléma, és már ültem is a repülőn ismét nagy reményekkel, de ezúttal Ausztriába, ahol újra meggyőződtem róla, hogy sehol sincs kolbászból a kerítés…”