Legutóbb a Német Szövetségi Alkotmánybíróság elnöke sem kívánt élni azzal a – jelek szerint – nem éppen megtisztelő lehetőséggel, hogy ő mondjon ünnepi beszédet április 20-án, a Theodor Heuss Alapítvány díjátadásán, amellyel Daniel Cohn-Benditet akarják honorálni a demokrácia és az emberi jogok érdekében kifejtett küzdelméért. Amint Andreas Vosskuhle sajtószolgálata kertelés nélkül fogalmazott: „Az elnök nem társíthatta a Bíróságot felnőttek és gyerekek közötti szexualitásról szóló írásokkal.”
Érdekes vagy inkább jellemző módon az alapítvány kuratóriumában lévő politikusok, pénzemberek és notabilitások – köztük Richard von Weizsaecker egykori vagy Joachim Glauck jelenlegi szövetségi elnök – nyíltan mégsem határolódnak el a ’68-as párizsi diáklázadások egyik főkolomposaként (a külső és belső tulajdonságait egyaránt leképező) Vörös Dani néven elhíresült anarchista agitátor, jelenlegi európai parlamenti képviselő inkriminált szövegétől, amelyet Le Grand bazar (Éd. Belfond, 1975) című könyve tartalmaz: „Többször megtörtént velem, hogy egyes gyerkőcök kinyitották a sliccemet és elkezdtek simogatni. Mindig máshogy reagáltam, de a vágyuk problémát okozott nekem, és megkérdeztem tőlük, hogy miért nem egymással játsszanak, miért engem választottak, nem pedig más gyerekeket. De mert erősködtek, mégis simogattam őket.” Később a biztonság kedvéért még ezt is hozzáteszi, nehogy félreértés legyen belőle: „Állandó flörtöm az összes gyerkőccel gyorsan erotikus formákat öltött magára. Valóban úgy éreztem, hogy az ötéves kislányok már megtanulták, hogyan izgassanak fel, hogyan csábítsanak el. Ez hihetetlen. Legtöbbször lefegyvereztek.”
A háború utáni első német szövetségi elnök nevét viselő tekintélyes (?) Theodor Heuss Stiftung Németország második világháború után visszanyert demokratikus szalonképességének egyik szimbóluma lenne, legalábbis elvileg, amely „a politikai pedagógiát és a kultúrát támogatja Európában, 1965 óta politikai személyiségeket jutalmazva a demokrácia és az egyéni érvényesülés védelme iránti példás magatartásukért. Az alapítvány célja az állampolgári kezdeményezések és elkötelezettségek értékelése, ily módon a díjazottak a demokrácia időbeli bizonyítékává válnak”, olvasható honlapján.
Ezt és az Alkotmánybíróság elnökének döntését ismerve nevethetnékünk támadna, ha nem ilyen súlyos témáról lenne szó.
Mert Németországban, noha a háziállatokkal való nemi kapcsolatot engedélyező törvényt csak tavaly változtatták meg, a pedofil cselekményekkel kapcsolatos vádak hagyományosan börtönt jelentenek, nem pedig a társadalom és az igazságszolgáltatás elnézését, amely e tekintetben – ahogyan a gondolatvétségek szankcionálása terén is – példás szigort akar tanúsítani. Nemrég az egész társadalmat megrázták a katolikus egyházat és egyes vallásos iskolákat érintő pedofil ügyek, miután volt növendékeik felnőtté válva nyilvánosan meggyónták a diákéveik alatt elszenvedett nemi erőszakok és más szexuális molesztálások sorozatát. Az olyan esetekben pedig, amikor az egyik szülő a gyermekük sérelmére elkövetett szexuális visszaéléssel vádolja meg a másikat, a német bíróságok gyakran és gyorsan szabnak ki szigorú büntetést anélkül, hogy a megvádolt személy lélegzetvételnyi időhöz jutna. Ehhez képest DCB kapcsán lassan négy évtizede tart már a német igazságszolgáltatás, politikai osztály és média cinkos sumákolása, hiszen érdekes módon politikai karrierje során mindig hagyták levegőhöz jutni anélkül, hogy nyugtalankodnia kellett volna nem éppen „kóser” szavai és tettei miatt.
2010-ben Angela Merkel hivatalosan kijelentette, hogy a multikulturális társadalmi modell, amelyet politikai szinten elsősorban a zöldek propagálnak, „teljes kudarc”. Ezek után 2013-ban a német Alkotmánybíróság elnökének a döntése úgy is lefordítható, hogy „a zöldek teljes kudarc”, elvégre fejétől bűzlik a hal, márpedig a zöldek európai parlamenti frontembere csaknem két évtizeden keresztül éppen DCB volt. Németországban jelenleg a politikai élet megtisztítását célzó kampány zajlik a Bundestag elnöke, Norbert Lammer által 2005-ben divatba hozott Leitkultur (vezérkultúra) fogalom mentén. Egyebek mellett ezt jelzik a különböző miniszterek és politikusok plágiumait és kamu diplomáit érintő söprögetések, a kalóz párt hajójának megcsáklyázása, a nacionalista NPD folyamatos betiltással fenyegetése stb.
Mindezek ismeretében csak remélni lehet, hogy Merkel keresztény kurzusa talán mégis összeszedi minden bátorságát, és végül a tényleges érdemei szerint ítéli meg (vagy inkább el) egy DCB-féle „érinthetetlen” viselt dolgait is. Annál is inkább, mert az ominózus könyvében feltálalt pedofil epizód távolról sem csak egyszeri, a régmúlt idők homályába vesző és így akár bocsánatosnak is tartható kilengés volt egy egyébként makulátlan életrajzban, ahogyan azt a liberális médiumok jellemzően láttatni szeretnék. A francia televízió legendás kulturális műsora, az Apostrophes 1982. április 23-i adásában ugyanis a rá jellemző hücpével mutatkozik megrögzött visszaesőnek: „A négy és hat év közötti gyerkőcökkel fantasztikus, tudják, amikor egy ötéves kislány elkezd vetkőztetni, mert ez egy mániás-erotikus játék.”
További pikantériája az ügynek, hogy a nemzetközi sajtóban egy bizonyos Bettina Röhl buktatta le, aki Ulrike Meinhof, a Vörös Hadsereg Frakció egykori tagjának a lányaként nyilván így akart revánsot venni a ’68-as forradalmi örökséget időközben megtagadó „burzsoán”. Leleplezésére 2001-ben kerített sort, de akkoriban hagyták elaludni az ügyet, és később is hiába emlegették fel időről-időre egyes francia kamikáze politikusok, köztük Jean-Marie Le Pen és Francois Bayrou, gyakorlatilag nem lett semmi foganatja. Akárcsak nemrég Dominique Strauss-Kahn vagy Roman Polanski, valószínűleg DCB is az „ártatlanul meghurcoltak” glóriájával fogja megúszni szexuális aberrációjának kiteregetését. Mindazonáltal csak egy elvetemült antiszemita juthat arra a természetesen minden alapot nélkülöző feltételezésre, hogy ennek bármi köze lenne a „nem létező lobbihoz” való tartozásukhoz. Honni soit qui mal y pense.
MD 2013. IV. 18.
