A világod azzá teremted, amiben hiszel. A világunk azzá tesszük, amiben hiszünk. Legyen bármi is a hitünk tárgya, ha szilárdan kitartunk benne, megvalósul és életre kel. A hit nem más, mint a legősibb teremtő erő, mellyel minden emberi lény rendelkezik, s mellyel akár tudatosan akár tudattalanul de egész élete folyamán teremt. Azzá leszel, amiben hiszel. Nem mindegy tehát hogy a mások által elménkbe oltott programokat teremtjük, vagy saját felismeréseink által megerősödve teremtjük azt a világot, amire valóban vágyunk. Nem a jó vagy a rossz kérdése ez, sokkal inkább vágyaink tükröződnek a hitünkben. Ha vágyaink nincsenek kárára senkinek sem, lényegtelen hogy kinek mi az ítélete, különféle erkölcsök miként törnek pálcát felette. Vágyaink egyaránt vezetnek minket önmagunk és mások, belső és külső világunk megismerésében való elmélyülésben.

Amikor rádöbbenünk, hogy milyen mértékben hatunk a saját világunkkal a közös világunk teremtésére, hogy a legkisebb porszemnek is milyen fontos és pótolhatatlan szerepe van az egyensúly megbomlásában vagy annak megteremtésében, akkor ráeszmélünk, hogy mennyire fontos a hit, mely vágyainkkal karonfogva vezet minket. Kondicionáltságunk, neveltetésünk, világnézetünk, a kultúra, a nyelv, a társadalom szövete, a mikró és makró közösségek, a világ mely körülvesz minket - s amely valójában mind-mind mi magunk is vagyunk egyben - meghatározza, és belénk ülteti hiteinket. Hiteink mindaddig öntudatlan programokként futnak bennünk, ameddig el nem indulunk az önismeret rögös útján, mely során ráébredhetünk arra, hogy miként kerültek belénk ezek a hit-programok mások által. Amikor képesekké válunk azonosítani hiteinket, mint jövevényeket, képessé válunk annak az eldöntésére, hogy valóban minket szolgálnak-e, vagy pedig valójában mi szolgáljuk őket, és ez által azokat, vagy azon programokat, folyamatokat melyek belénk ültették őket.

Miben hiszek? Kiben hiszek? Mi és/vagy ki a hitem, hiteim tárgya? Mikor képessé válok belenézni kérdéseim tükrébe, akkor a legnagyobb bátorság és őszinteség szükségeltetik, hogy a valósággal szembesülhessek. Hiteim, vágyaim ugyanis a legőszintébb, legmélyebb belső valóságomat képesek feltárni, mely valóság mindaddig rejtve van előttem, ameddig képtelen vagyok mindezt a legnagyobb lelki meztelenséggel szemlélni önmagam belsejében. Amikor lefoszlik rólam mind az önvádaskodás mind a mások vádolásának és hibáztatásának hamis, önmagam lényegét is eltakaró cifra köntöse, akkor képessé válok feltenni önmagamnak a következő kérdéseket: mi vagyok én? A vágyaim, a hitem? Honnan forrásoznak vágyaim, és honnan származnak hiteim? Merre vezetnek, és mire ébresztenek rá engem? Rabja vagyok-e vágyaimnak, hiteimnek, vagy képes vagyok arra, hogy megértve őket felülemelkedjem rajtuk és a világom, a világunk megismerésre, megértésére használjam őket?

A hit az ember legnagyobb teremtő erőforrása. A hit tárgya bármi lehet, de a tudatunk fókusza az, mely a hit tárgyára irányulva életre kelti, működteti azt. A hit ereje ugyanakkor veszélyes fegyver is lehet bármelyikünk kezében, mert a hiteink tárgyai által különböző valóságokat hozhatunk létre, illetve már meglévő valóságokat éltethetünk úgy, hogy valódi teremtő erőnknek nem vagyunk a tudatában. Ez az a pillanat, amikor a külső tényezők által belénk plántált hiteink tárgyán keresztül, tudattalanul kapcsolódhatunk olyan valóságok éltetésébe, melyek valójában nem a mi valós, belső vágyainkat testesítik meg. A hit és a valóság feletti hatalom itt kapcsolódik össze. Amikor sok ember hisz ugyanabban a valamiben, akkor az a hitük tárgyának megfelelően közös erőből és akaratból kel életre. Legyen bár tudatos vagy tudattalan a valóság teremtésének eme aktusa, a végeredmény mindenképpen létrejön. Így köszön vissza ránk egyénileg és közösen is, teremtésünk műve, melyet sokszor értetlenül és idegenkedve tekintünk, főleg azon esetekben, mikor képtelenek vagyunk felidézni azt a momentumot, melyben annak létrehozásánál tudatosan vagy tudattalanul használtuk fel saját teremtő erőnket. Egy példa: a világháborúk létrejöttében így lesznek mindig csak a vezetők, az eszmék a felelősek, de azok akik éltették, és tudatosan vagy tudattalanul, akarva vagy akaratlanul igent mondtak rájuk azok soha nem. Pedig az igazság az, hogy bármiyen őrület létrejöttéhez - bár valóban elegendő egyetlen bomlott elme - de elengedhetetlen hogy az őrület mint tudatállapot eszkalálódjon, és azt tudatosan vagy tudattalanul egyre több ember éltesse. A félelem, a hit és a vágyak különös keveréke az a tudatállapot, mely például egy világégés létrejöttéhez szükséges. A hit egy eszmében, egy vezetőben...és máris átadtuk teremtő erőnket, majd amikor visszaköszön ránk teremtésünk műve, és főleg ha kellemetlenül szembesít minket, akkor következik a hárítás, a mutogatás az eszmére, a vezetőkre stb. A lényeg, hogy az önismeret ösvényét kikerülve magunkban soha nem fogunk hibát találni, és magunkat csak szenvedő, elszenvedő, örök ártatlan félnek állítjuk majd be. Az sosem hibás semmiért, aki meghúzza a ravaszt a lövészárokban, mindig csak az, aki a csatatérre küldte. Mihez is kell akkor nagyobb önismeret és bátorság? Nemet mondani a közakarat, a korszellem, az eszmék, hitek fals, emberpusztító teremtményeire, vagy hősi halált halni ezek nevében abban a hitben, hogy semmi közöm sincs egyetlen háború megvalósulásában sem hasonló helyzetben?

A háború valójában bennünk dúl, mindig és minden helyzetben. A hiteink, a vágyaink kerülnek ellentétbe önmagunkkal és környezetünkkel. Ki az, mi az akkor ami vagy aki valódi békét, megnyugvást, harmóniát, boldogságot hozhat életünkbe? Hiteink, vágyaink, azok megtagadása vagy azoknak kielégítése? A válasz erre az önismeret. Önmagunk megismerése közelebb visz mások, és az általunk megteremtődő, továbbteremtődő, élő és éltetett külső és belső valóság megismeréséhez és megértéséhez. A béke, a boldogság, a harmónia olyan adomány, melyet senki és semmi nem adhat meg nekünk, mert mindez valójában ott lapul mindnyájunk legigazibb, legőszintébb és legmélyebb rétegében, az önvalónk magvában. Ugyanúgy a diszharmónia, a békétlenség, a gyűlölet, az erőszak is, amikor a félelem állapotában elszakadunk magunk és közös létünk valódi természetétől: a szeretettől. A béke, a harmónia, a boldogság, az elégedettség, a szeretetteljesség az az alap állapot, melyben visszatalálhatunk önmagunkhoz és egymáshoz. Amikor hitünk tárgyává a béke, a harmónia, a boldogság, az elégedettség, a szeretet állapota válik, akkor a bennünk rejlő erővel ezt a tudati állapotot erősítjük és teremtjük meg, amikor pedig egyre többen válunk részévé ennek, akkor saját valóságunk az embertársaink valóságával összeforrva mind a fizikai mind a szellemi valóságunk átformálására képessé válik. Egymás szabadságának tiszteletben tartása, csak ebben a tudati állapotban lehetséges. A béke, a harmónia, a boldogság, a bőség ebben a tudati állapotban köszönhet minden élőre, ezért nem lényegtelen, hogy mi az amit hiteink, vágyaink tárgyává teszünk. Az önismeret útja megkerülhetetlen annak a felismeréséhez, hogy a világ valójában azt a valóságot tükrözi, mely bennünk jön létre, és változik, alakul egy hatalmas élő folyamként a térben és időben, vagy a téren és időn kívül létezőben.

A hit nem adhat parancsot a szeretetre, mert a szeretet csak a szabadságban létezhet, ahol lefoszlik rólunk minden megkívánás, vágy és kényszer, ami foglyul tarthat minket. A hit kapu, melyen át a tudat a szeretet szabadságába léphet, az önismeret pedig az ösvény, mely a folyton változó mégis örökkévaló lényeg, lét, létezés megismerésben és megélésben vezet minket.