Ki kell mondanunk: Európában és Magyarországon szellemi értelemben a fő törésvonal nem párthovatartozás, hanem egy bizonyos szellemiséghez való viszonyulás mentén határozható meg. Ezt a szellemiséget a „kettősmérce” szellemiségének is nevezhetjük. A kettősmérce (ami nálam mostantól egybeírandó fogalom) az, ami az európai közgondolkozást ma leginkább meghatározza, politikai, gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt. Szinte az összes közéletben tapasztalható képmutatás és hamisság mögött e szellemiségnek az ilyen vagy olyan érdekből történő kiszolgálása rejlik.
A közéletben jórészt felesleges, figyelemelterelő közvitákat folytatunk, miközben a magyar társadalom életereje egyre csökken. A „csatákat” pedig rendre a kettősmérce szellemének pályáján és szabályai szerint vívjuk. Olyan ez, mintha egy világhírű bűvészt mi is bűvészkedéssel akarnánk leleplezni, de közben ő mondja meg, hogyan bűvészkedjünk. Észre sem vesszük és máris az ő mutatványának a részévé válunk. Minél többen csatlakozunk ehhez a játékhoz, az előadás annál hatalmasabb és kápráztatóbb lesz. A „politikailag korrekt” képmutatással nem működhetünk együtt! A magyarságnak azonban újra harcossá kell lennie ahhoz, hogy felismerje: a kettősmérce zsarnokságával kettősmérce tudatban nem küzdhet.
De mi is az a kettősmérce?
Ennek a szellemiségnek a sajátos logikája abból indul ki, hogy egyenlőséget hirdet kifelé, miközben a saját érdekeit szolgáló események és emberek egy részét a tabu pozíciójába helyezi. Önmaga „érinthetetlenségét” a fizikai tiltás eszközével kívánja biztosítani. Ennek érdekében létrehozza saját „bálványait”, dogmáit. Legyen szó liberális, vagy egyéb világnézetről és történelmi tényekről. A kettősmérce szellemisége ugyanis a bálványos gondolkodás éltetője. A képmutatás rejtett, rafinált bálványimádása ez, melynek lényege, hogy csak a saját, zárt fogalmi építményében hajlandó megvitatni a kérdéseket. A kettősmérce szellemisége ezért egy kényszerű diskurzussal bír, mely mindent a saját maga által jól uralt játéktérbe kényszerít. A „meccset” másokkal játszatja le, önmagát azonban kivonja a küzdelemből, mintha őreá nem vonatkozna az általa felállított szabályrendszer. Leginkább úgy ismerhető fel a bálványos szemlélet, hogy bálványokkal riogat: nácizmus, rasszizmus, sovinizmus, terrorizmus, kirekesztés, relativista, antiglobalista, ilyen ellenes, olyan ellenes.
A kettősmérce szellemisége a játékosokat a bűn- és félelemkeltés érzelmeivel ajzza fel. Ehhez azonban bálványos tudatú emberekre van szükség, amihez a fogyasztói társadalom biztosítja a tökéletes alanyokat, hisz ott minden bálvánnyá válhat. A kettősbeszéd a fogyasztói társadalom közbeszédébe paneleket gyárt le, hogy azokkal imádatot, vagy gyűlöletet keltsen. A bűntudatkeltéssel való riogatást ugyanis bálványokkal hajtja végre, az ellenőrzés fenntartása érdekében. Az uralt hírközlési médiumokkal pedig a hipnózist idézi elő. A kettősmérce rettegett bálványokat helyez el a „politikai korrektség” környezetébe és a befolyásolt emberek lelkébe. Egyes embercsoportok tragédiájából is bálványkultuszt hoz létre – mint például a holokauszt –, amelyhez való viszonyulást erkölcsi mérceként, a lelki haszonszerzés eszközeként használja.
A legfontosabb azonban, hogy a kettősmércével élők szavakban mindig dogma- és bálványellenesek, hisz ezzel tudják leplezni valódi arcukat. Uszítókra mutogatnak, miközben ők a valódi uszítók. Bűnbakképzőkre mutogatnak, miközben ők a valódi bűnbakképzők. Bálványokkal riogatnak, miközben ők a legnagyobb bálványosítók. „Óz birodalmában” a legnagyobb vetítő maga Óz. A nagy mutatványos, aki a kettősmérce szellemében a világmegváltó humánum szellemében tetszeleg. Közben az uralma alatt élők lelkét hamisságával emészti. Amikor pedig veszélyben érzi hatalmát akkor uszít a leginkább, s játszatja le a sehova sem vezető gladiátorjátékait. A cél, hogy a társadalom egyes csoportjait egymásnak ugrassza így kivéreztetve őket, míg a jámborabbaknak cirkuszt szolgáltatva tovább kábítani. Nem lehet nem észre venni, hogy a magyarországi cigánykérdés, az antiszemitizmus kérdése, és a példátlan nemzetközi szintű lázításra való felhívás mögött a kettősmérce terrorja áll. Immáron egyre nyíltabb és vadabb formában. A társadalom azonban, mintha vak lenne.
Ma Európában Németország lelkülete van leginkább megmérgezve a kettősmérce szellemiségével. A bűntudat politikája olyan szintet ért el, amely az komoly visszahatással járhat a bűntudatkeltőkre. Hisz az emberség nevében az egyetemes ember eszményét alázzák meg. A természet rendje ellen való cselekvés nem „isteni bosszú” miatt üt vissza, hanem az egyensúly-fennmaradás törvénye miatt. A bűntudatkeltők jó ha ezzel tisztában vannak. A természeti törvények megsértésének tipikus példája ismerhető fel abban, hogy a bűntudatkeltő kettősmérce mára a politikai pedofília szintjére jutott. Példaként említve a gyermekek politikai nevelésére szánt német televízió műsort, ami elsősorban nem azért felháborító, mert egy úgymond „South parkos” kritikával élt Magyarországról, hanem mert mindezt gyerekek nevelésére szánták.
Az Egyesült Államokban készülő South Park című rajzfilmben sokkal erősebb társadalom és politika kritikát is láthatunk sajátos stílusban. Románokról, lengyelekről nem épp hízelgőn beszélő jelenetekkel, zsidókról, melegekről, volt amerikai elnökről nem épp kedves pózokban. Ennek ellenére nem háborodunk fel, hisz a mögött nincs az a direkt lelki manipulatív – főleg nem célzatosan gyerekeknek szóló – nevelő szándék, mint a jelzett német televízió-műsorban. A South Park nem gyerekeknek szól célzatosan, így azt „megrontással” a maga extrémitása ellenére vádolni nem lehet. Németországban azonban más a helyzet, ott szó szerint egy olyan beteg bűnkeltő szemlélet uralja ma a „politikailag korrektnek” nevezett közállapotokat, amely ellen minden szinten, minden fronton megálljt kellene inteni. A német közállapotokat jellemzi, hogy ez ellen hivatalosan senki nem mer lázadni! Annál is inkább figyelemre méltó ez az eset, mivel tudomásunk szerint a magyar közoktatásba is kezd beszüremkedni ez a bálványokkal riogató, lélekpusztító terror. Amikor például volt Wehrmacht katonák unokái kérnek nyilvánosan bocsánatot gyerekek előtt nagyapjuk vélt vagy valós tetteiért, a lelki terrorizmusnak és pszichés megtörésnek egy iskolapéldáját láthatjuk a kettősmérce szellemében. A szomorú azonban ebben a példaszerű történetben az, hogy meghajolva a „trend” előtt, még a szülők is belemennek ebbe az aljas játékba így asszisztálva a kettősmérce szellemiségének pedofil hajlamaihoz.
Ha a kettősmérce lassan ölő mérgével szemben nem lépünk fel, a magyar lakosság teljesen a tetszhalott állapotába kerül. Annál is inkább, mivel sajnálatos módon gyakran nemzeti köntösben is abban a hitben vagyunk, hogy a kettősmérce szellemiségével csak kettősmércével győzhetünk. Gazdaságilag, politikailag, és kulturálisan egyaránt. Folyamatos engedményekre kényszerülünk, s közben a potenciális magyarok életereje egyre fogy. Új generációk szívják magukba akár már az anyatejjel, az óvodákban és iskolákban azonban immáron kötelezően a kettősmérce szellemét. Egyre kevesebben vagyunk, de nemcsak demográfiailag nézve. A kettősmérce „élőhalott” áldozatainak számáról ugyanis jobb nem is beszélni.
Fel kell ismernünk: az emberiség és a magyarság háborúban áll a lélekpusztító szellemiségével. Ez a harc nem most kezdődött. És az emberiség vesztésre áll. Mert az ember megvezetettségében versenyt fut a kettősmérce kegyeiért. Észre nem véve, hogy „Óz birodalmában” belőle csak bűvészinas lehet. A „nagy varázslót” éltető szellemiség ugyanis tudja, hogyan tartsa fenn hatalmát. A magyarságnak is ildomos lenne végre felismerni: nem küzdhetünk valamivel úgy, hogy hasonulunk hozzá. Hisz ezzel lényegében azt erősítjük, amivel látszólagosan küzdünk. „Légy olyan, mint az ellenfeled és akkor legyőzöd őt”. Ez az egyik legnagyobb megtévesztés. De rámutat arra a szolgai lelkületre, aminek kódjaival sokan élünk. Úgy akarunk a kiszolgáltatottság ellen küzdeni, hogy közben magunk is kiszolgáltatókká válunk. Úgy akarunk az ámítás ellen küzdeni, és azt leleplezni, hogy közben mi is ámítókká válunk? Ki a lopás ellen küzd, annak nem lehet tolvaj szemlélete. Máskülönben ő is azzá válik. Az egyik rabló legyőzheti ugyan a másikat, azonban lényegében mindketten a rablás szellemét szolgálják.
Ugyanez a jelenség észlelhető a kettősmérce vonatkozásában is. A kettősmérce szellemével szemben nem lehet kettősmércével küzdeni. Hisz ezzel azt szolgáljuk – a látszólagos ellentétek és cirkuszi játékok ellenére. A kettősmérce elleni küzdelemhez a magyarságnak önismeretre van szüksége. Az önazonosság egyik nagy megtévesztője azonban a kétség. A kárpát-medencei ember már csak a földrajzi meghatározottságból adódóan is hajlamos, hogy a kétségek foglyának tűnjön. A kettősség nem helyén kezelése – kelet-nyugat, jobb-bal, fent-lent stb. – a bálványt bálvánnyal szembeállító pártoskodást erősíti. Az ellenbálványok kényszeres ellentmondásai pedig a kettősmércét éltetik. (Képletesen szólva: ahhoz, hogy a kettősmércén felülemelkedjünk, sólyomként és nem pusztán kígyóként ildomos tekinteni önmagunkra és a világra.)
A kettősmércével tehát meg nem alkudhatunk semmilyen szinten – főleg nem úgy, hogy szavakban jobboldalinak mondjuk magunkat! Máskülönben továbbra is a kettősmérce szolgái maradunk. A szellemi honvédelem elsődleges feladata tehát az elkövetkező időszakban rámutatni a kettősmérce szellemével való kollaborálásra - párthovatartozástól függetlenül. Míg ugyanis nem tudatosul a magyar társadalomban, hogy mivel áll szemben, bárminemű hathatós tenni akarás hiú ábránd. A szellemi honvédelem kettősmércére irányuló koncentrált támadása a társadalom tudatának mélyére kell, hogy hatoljon! Ugyanis minden embernek valamilyen formában, de tisztában kell lennie azzal, hogy mivel áll szemben.
A nemzeti érzelmű és a fent leírt szimbolikus gondolkodásra nyitott civil kezdeményezők feladata, hogy a társadalom legmélyebb rétegeiben minden szinten, minden „fronton” tudatosuljon, mi az a szellemiség, ami fogságban tart minket.
polgarportal.hu
