Érdekes írás, ami Napóleon halálának okait fejtegeti. A háttérhatalmi erők először megfinanszíroznak egy hataloméhes diktátort, majd amikor elvégezte a feladatát, és már nincs rá szükség, elteszik láb alól, nehogy visszatérjen.
"A halál semmiség,- írta Napóleon 1804-ben egy levelében – de legyőzetve élni annyi, mint mindennap meghalni." Napóleont második bukása után a szövetséges hatalmak 1815-ben egy távoli szigetre, Szent Ilonára száműzték. "Udvartartása" összetételét a győztes hatalmak bizottsága hagyta jóvá. A szigeten egy átmeneti szállás után a császárt Longwood House-ba, egy nem túl fényes vidéki házba költöztették.
Bonaparte Napóleon halála óta eltelt 184 év alatt újra és újra fellángolt a vita a császár halálának valódi oka körül. A halál oka messze nem egyszerűen ténykérdés, hanem nagy indulatokat kavaró Ügy. Ahogy nem lehet higgadtan Kossuth Lajos sikkasztási ügyeiről sem vitatkozni, úgy sérti sok francia nemzeti érzését a gondolat, hogy a Császárt talán éppen leghűségesebbnek hitt embere, Charles Tristan de Montholon márki mérgezte volna éveken át. Az viszont nem idegen a francia gondolkodástól, hogy valamiképpen a Napóleont őrző angolok keze van a dologban. Ezért is tagadta oly hevesen Szent Ilona kormányzója a klíma okozta májbetegséget, mint a császár lehetséges halálnemét, mert az angolok kényesek voltak úri becsületükre. A Bourbonoknak is igen kényelmetlen lett volna, ha hat évvel Napóleon bukása után kiderül, vagy akárcsak kételyként is felmerül, hogy Napóleont alantas módon eltették láb alól. A Bourbonok azonban még jól emlékeztek Napóleon Elba szigetéről való szökésére, és 100 napos dicsőséges visszatérésére; a Császár hallatlan népszerűsége volt, az, amiért nem lehetett vele nyíltan leszámolni, s amiért talán mégis végezni kellett vele- de tökéletes bűntényt végrehajtva, amely a természetes halál látszatát kelti. Mert amíg Napóleon élt, visszatérése bármikor beteljesülhető rémálom volt. S végül Napóleon családja is erősen érdekelt volt a végső diagnózisban, hiszen ez érv vagy cáfolat lehetett amellett, vajon Napóleon Louis René Charles de Marbeuf fattya-e, vagy apja édes gyermeke. Ok és szándék tehát volt elég, amely a természetes halál feltevését és igazolását szorgalmazta. Másfelől Napóleon nagyságához sokkal jobban illik, ha egy ördögi konspiráció mártírjaként, mint egy dicstelenül közönséges betegségben halt volna meg.
A rák-elmélet
okáig legszalonképesebb, és a legtöbb életrajzíró által elfogadott verzió szerint Napóleon örökletes gyomorrákban halt meg. E verziót támasztja alá az, hogy apja 38 évesen szintén gyomorrákban halt meg, valamint egyik nővérével is e kór végzett. A feljegyzések szerint maga Napóleon is erre gyanakodott, hiszen élete utolsó hónapjaiban sokat hányt, gyakran volt étvágytalan és gyomortáji fájdalmakról panaszkodott. A "gyomorrák" hipotézist látszott alátámasztani Napóleon másnapi boncolása is, amit jobb híján, egy biliárdasztalon ejtettek meg több angol orvos jelenlétében. A boncoláshoz maga Napóleon ragaszkodott, halála előtt egy héttel arra kérte Dr. Francesco Antommarchit, hogy ő végezze ezt el: "Tartósítsák szívemet borban és küldjék el szeretett Mária Lujzámnak. Írják le neki halálom minden részletét. Vizsgálja meg alaposan gyomromat, és adjon részletes jelentést fiamnak. Írja meg neki, milyen életmóddal tudja elkerülni, hogy hasonló betegségbe essen. Ez nagyon fontos, apám gyomorszáj rákban halt meg, s tünetei nagyon hasonlóak voltak az én tüneteiméhez." Mivel Antommarchi kiváló boncorvos és anatómus volt, a feladatra éppen megfelelt. Tulajdonképpen másra nem is igen volt alkalmas, mert mielőtt Szent Ilonára hívták, Paolo Mascagnival, a híres anatómussal emberi hullákat boncoltak, és életnagyságú anatómiai ábrákat készítettek oktatási célokra. A boncoláskor jelenlévő angol orvosok viszont nem voltak képzettek patológiából, és nem értettek egyet Antommarchi véleményével, aki szerint a máj megnagyobbodott. A mérgezés-elmélet szempontjából ennek különös jelentősége van, hiszen a krónikus arzénmérgezéskor a máj súlyosan károsodik. Mikor Napóleon első tünetei, mint fejfájás, álmatlanság, bélfájdalmak 1816-ban megjelentek, akkori orvosa, Dr. Berry E. O'Meara májgyulladást állapított meg. Ettől Sir Hudson Lowe, a sziget angol kormányzója igen ideges lett, mert O'Meara a sziget klímájának tulajdonította ezt. Ha az orvosnak igaza van, akkor Napóleon betegsége és esetleges halála az angolok lelkén szárad. Ráadásul O'Meara megtagadta, hogy Lowe-nak beszámoljon Napóleonnal folytatott beszélgetéseiről, így rövid úton eltávolították. Amikor Dr. Stokoe, Napóleon állapotának romlásakor, 1819-ben ugyancsak hepatitist állapított meg, Lowe összeesküvést szimatolt, és kijelentette, hogy Napóleon csak szimulálja a betegséget. Úgy tűnik tehát, hogy ez nem szakmai, hanem politikai vita volt. Lowe részéről igen korán megjelent az ellenállás az ilyen "klimatikus" diagnózisokkal szemben, s ez magyarázza, hogy amikor Antommarchi még Napóleon életében, majd a boncoláskor is ragaszkodott a máj megbetegedéséghez, a jelenlévő négy angol orvos valahogy az istennek sem tudta megnagyobbodottnak látni a májat, és heves vita alakult ki a felboncolt tetem felett a halál okáról.
Az angolok külön halottkémi jelentéseket fabrikáltak, amely a megrendelők és a jelenlévő feltételezett gyilkos szája ízének megfelelő volt. Gideon Gorrequer, Lowe kormányzó szárnysegédje naplójában leírta, hogyan erőltette ki Lowe az angol orvosoktól, hogy jegyzőkönyveiket írják át "gyomorrákos" verzióra. Az angol- és bourbon-barát diagnózis tehát olyan halálnem volt, amelyet Napóleon "magával hozott", nem pedig a szigeten kapott. Túl komolyan nem szabad tehát venni az angol orvosok által írt boncolási jegyzőkönyveket, ennek ellenére a gyomorrák-elmélet hívei részletesen idézik ezeket. Lowe oly mértékben meg akarta határozni a halál okát, hogy Antommarchi jegyzőkönyvéből egyszerűen kihúzta a "megnagyobbodott máj" kitételt. Mivel a korzikai Dr. Antommarchi jelentését tekintjük valódi szakszerű leírásnak, ennek értelmezése különösen sok vitát váltott ki. Az eredeti jelentés nem angolul, hanem franciául íródott, ezért azt lefordították, s míg az eredeti szövegben kiterjedt fekély szerepelt csupán, az angol fordításban már "rákos fekély" borította a gyomor legnagyobb részét. Nyilvánvaló, hogy Lowe keze volt ebben is, tudjuk ugyanis, hogy Dr. Antommarchi, Lowe minden erősködése ellenére tagadta, hogy Napóleon gyomorrákban halt volna meg. Antommarchi eredeti jegyzőkönyvét több szakértő megvizsgálta, és egybehangzóan tagadták a gyomorrák diagnózist, s egyetértettek abban, hogy a gyomorfal felmaródását a primitív kezelések okozták. Mikor Dr. Robert Gooch-ot, a tekintélyes angol orvost később megbízták, hogy dorongolja le Antommarchi Napóleon haláláról írott könyvét, Gooch azt mondta Lowe-nak, hogy a hashajtónak beadott lórúgásszerű adag calomel (higanyklorid) sokkal inkább felelős Napóleon haláláért, mint akár a hepatitisz, akár a klíma, akár a rák. Na puff neki, Lowe intézkedett, és Gooch kritikája soha nem jelent meg.
gyomorrák ellen felhozott szokásos érv Napóleon jelentős túlsúlya, amit a boncolási jegyzőkönyv is kiemel. Gyomorrákban ugyanis fogyni szoktak, krónikus arzénmérgezésben pedig hízni. Alessandro Lugli és munkatársai 2005-ben begyűjtötték a császár 1800 és 1821 májusa között viselt 12 nadrágját és megmérték a derékbőségét, majd ebből kalkulálták ki a császár súlyának alakulását. Némi kis szenzációhajhászás is volt bejelentésükben, miszerint ők ezzel a vizsgálattal új megvilágításba helyezték Napóleon halálának kérdését. De ami ebben új volt, az csupán annyi, hogy már ilyen mókás dolgokat is meg lehet jelentetni tudományos lapokban. Mert amúgy inkább azt igazolták, amit cáfolni szerettek volna. Napóleon 1800 és 1815 közt 67.8 kilóról 82.6 kilóra hízott, majd Szent Ilonán további súlyt szedett magára és 90.7 kilogrammot ért el testsúlya. Napóleon utolsó előtti vizsgált nadrágja halála előtti fél évből való. Ekkor kezdte gyilkosa újra mérgezni, s nem is hagyta már abba a császár haláláig. Ezt az intenzív mérgezési szakaszt viszont egyre növekvő hányási rohamok, meglazuló fogak, étvágytalanság, s váltogatva hasmenés-székrekedés kísérte. A halála előtti hetekben már szó szerint éhezett, hisz minden kiadott magából. Amit tehát Lugli és munkatársa megállapítottak, az triviális: a császár utolsó heteiben alaposan lefogyott, mint mindenki, aki nullkalóriás kényszerdiétára van fogva.
yakori érv szokott lenni a gyomorrák örökletessége is. A gyomorrák örökletessége egyrészt igen kérdéses, másrészt elég gyakori megbetegedés volt a 19. században, a családi halmozódás nem feltétlen genetikai gyökerekre utal. Végül jó okunk van feltételezni, hogy Napóleon apja nem Carlo Napoleone, hanem a Korzikán állomásozó francia hadtest egyik tisztje, Louis René Charles de Marbeuf, aki nem is egyszerűen bejáratos volt a családhoz, hanem egyenesen ott lakott. Az is erősíti e feltevést, hogy Marbeuf pénzelte Napóleon taníttatását, s egy bizalmas beszélgetésben maga Napóleon is utalt rá, hogy nem is bánná, ha kiderülne, tényleg Marbeuf az igazi apja, s "nem az a kis sótlan ügyvéd".
gyomorrák feltevést alapvetően cáfolja, hogy Napóleon "betegsége" 1816-ban kezdődött, és ha az valóban rákos megbetegedés lett volna, öt év alatt kiterjedt áttéteknek kellett volna kialakulnia, amit a boncolás egyáltalán nem igazolt. Mivel az intenzív arzénbevitel 1816-ban már bizonyított, sokkal kézenfekvőbb a tüneteket ennek tulajdonítani, pláne, hogy a tünetek megegyeznek az arzénmérgezés tüneteivel.
apóleon kórtörténetét számos specialista átvizsgálta, s sokan keresték az utat az orvosok Parnasszusára a császár végső diagnózisán keresztül. E feltevésekkel -mint a gyomorrák-elmélettel is-, mindössze az a baj, hogy nem tudják értelmezni a jelenségek széles körét, csupán csipegetnek a tényekből.
Mérgezés-elmélet
apóleon végrendeletében az áll: "Idő előtt halok meg, az angol oligarchia és felbérelt merénylői gyilkoltak meg". Ez egyfelől már halálakor felvetette a merénylet gondolatát, másfelől szinte kizárta annak a gyanúját is, hogy a végrendelet írása körül serénykedő Montholon márki volna a gyilkos.
en Weider és John Harry Fournier 1999-ben megjelent összefoglalójában Napóleon mérgezésének egy "kozmetikai" és egy "halálos" fázisát írják le. A kozmetikai fázisban a lassú mérgezés volt a cél, amely a méreg periodikus adagolásával egy fokozatosan romló, de időnként átmeneti javulásokat mutató betegséglefolyást mímelt. A halálos szakaszban aztán Napóleont nagy adag méreggel napok alatt megölték. A módszer méregkeverők körében ismert technika volt; Madame de Brinvilliers, aki tömegesen mérgezte meg rokonait a 17. században, könyvében leírta a módszert, s tudjuk, hogy e könyvet olvasgatta Szent Ilona szigetén Albine, Montholon márki felesége. Madame de Brinvilliers módszere az volt, hogy folyamatosan mérgezett, majd leállt, majd később újra kezdte. Így egy hullámzó lefolyású krónikus betegség látszatát tudta kelteni.
száműzetés évei alatt a Napóleon körül ténykedő nyolc ember naplója egybehangzóan leírja a krónikus arzénmérgezés 34 ismert tünetéből harmincat. A nyolc személyből négy orvos volt. Jellemző módon Montholon márki memoárja a császár tüneteit illetően jelentős eltéréseket mutatott a többi visszaemlékezéssel összevetve.
z arzén színtelen, szagtalan, íztelen por, ételbe vagy borba könnyű elvegyíteni.
ivel az arzén komoly májkárosodást okoz, figyelemre méltó, hogy Napóleonnál több orvos is májbetegségre gyanakodott, és a halál lehetséges okai között is szerepelt a májbetegség. Szembeötlő volt a boncoláskor Napóleon testének szőrtelensége, ami igen beszédes arzénmérgezési tünet. Napóleont -a hajminták elemzése szerint- már korábban is mérgezték, de Szent Ilona szigetén valószínűleg 1816-ban kezdték adagolni neki az arzént: ekkor első tünetei álmatlanság, iszonyú fejfájás és bélfájdalmak voltak. Ezek az arzénmérgezés jellegzetes tünetei. Később visszatérő tünete volt a hányinger, hányás, émelygés, gyomor és bélfájdalmak, a lábgyengeség, és a boka ödémásodása. A lábgyengeséget a krónikus arzénmérgezés következményeként kialakuló izomsorvadás és neuropathia, az ödémát a veseelégtelenség okozta. Néha fél napokat is eltöltött forró vízben üldögélve: az arzénmérgezésben jellemzőek a jéghideg végtagok. Hogy gyilkos volt a szigeten, és azonos módszerrel, arzénnal ölt, arra igen érdekes bizonyítékunk van: 1818-ben Franceschi Ciprianinak, Napóleon hű korzikai titkos ügynökének egy nap, minden előzmény nélkül váratlanul heves hasgörcsei támadtak és rettenetes fázott, annyira, hogy forró fürdőbe kellett fektetni őt. Két nap múlva meghalt. William Balcombe, akinél a szigetre érkezésekor Napóleon egy ideig lakott, és akit barátság fűzött a császárhoz, biztos volt benne, hogy Ciprianit megmérgezték. Amikor azonban az exhumálást követelésére megejtették, kiderült, hogy a holttestet valakik titokban kiásták és eltüntették, elejét véve a további vizsgálódásoknak. S mily különös az is, hogy Cipriani halálát követően két nappal Montholon (!) márki cselédje és egy gyerek Cipriani tüneteivel megegyező tünetekben ugyancsak meghalt. Netán ettek, vagy ittak ugyanabból, amit Ciprianinak preparáltak ki?
apóleon jellegzetes tünete volt még a hasmenés, amelyet aztán krónikus székrekedéses időszakok váltogattak. Lábai az évek során annyira meggyengültek és elsorvadtak, hogy a végén már lovagolni sem tudott. Ezt gyomorrák nem magyarázza, ez feltehetően az arzénmérgezés okozta idegelhalás következménye volt.
ontos megjegyezni, hogy sem 1821-ben, sem ma, boncoláskor nem gondolnak arzénmérgezésre és nem keresik ennek nyomait, hacsak nincs különös gyanú erre. Ráadásul, Dr. Francesco Antommarchi, a boncolóorvos, bár híres anatómus volt, mérgezéses eseteket nemigen látott. A párizsi rendőrség Mérgezési osztályának vezetője, Henri Griffon professzor azt nyilatkozta, hogy ő még életében nem találkozott olyan esettel, amikor az áldozat arzénmérgezésben halt meg, és az orvosok ezt felismerték volna. Napóleon orvosai 184 évvel ezelőtt még annyira sem voltak kiképezve az arzénmérgezés diagnosztizálására, mint napjaink orvosai. Nem véletlen volt kedvelt a méregkeverők szemében az arzén, kimutatása ugyanis – különösen lassú mérgezés esetén – szinte lehetetlen volt.
z arzénmérgezés különös bizonyítéka volt Napóleon exhumálása Párizsba szállításakor. Napóleon teste négyes koporsóban 19 éven át feküdt Szent Ilona egy völgyében ásott sírban, és amikor a koporsót felnyitották, a jelenlévők döbbenten látták, hogy Napóleon teste teljes mértékben konzerválódott, olyannak tűnt a koporsóban, mintha aludna. Szakértők szerint ez egyértelműen az arzén tartósító hatásának tulajdonítható, állatpreparátorok a mai napi kedvelik az arzént tartósító-konzerváló szerként.
A haj-analízisek
ouis Marchand volt Napóleon főkomornyikja, neki és Montholon márkinak volt bejárása Napóleonhoz bármikor. Marchand is írt naplót, de soha nem adta ki, és utódainak is megtiltotta azt. A napló végül 1955-ben mégis megjelent. Amikor Dr. Sten Forshufvud, a svéd napóleonrajongó fogorvos és toxikológus elolvasta az inas naplóját, azonnal megfogant elméjében a gyanú, hogy Napóleon arzénmérgezés áldozata lett. A Marchand naplójában leírt tünetek ugyanis a krónikus arzénmérgezés tüneteivel egyeztek meg.
orshufvud Ben Weider Napóleon-kutató segítségével az ismert Napóleon relikviagyűjtőtől, Henry Lachouque kapitánytól szerzett pár hajszálat a Napóleon halála után levágott hajából, és Dr. Hamilton Smith-el, a Glasgowi Egyetem Bűnügyi Orvoslási tanszék munkatársával a Harwell Atomenergetikai Kutatóközpontban neutronbesugárzással aktiválva az arzén atomokat, s kimutatták, hogy a császár hajában a normál arzénmennyiség tizenháromszorosa található. A hajszál 46 mm hosszú volt, s mivel a haj kb.13 mm-t nő havonta, a hajszál Napóleon utolsó 96 napjáról tudósított. Dr. Antommarchi és Marchand inas naplója alapján pontosan tudható, mikor romlott ill. javult jelentősen Napóleon állapota az 1821 január 28-a és május 5-i halála közti időszakban. A tüneti hullámzás napra pontosan követte a hajszál adott napra eső szakaszának arzéntartalmát. Az elemzés 1821 február vége felé komoly arzénszint növekedést mutatott. Ezzel párhuzamosan Dr. Antommarchi ezt írta naplójába: "A császár állapota hirtelen rosszabbodik, száraz köhögés, hányás és csillapíthatatlan hányinger, égető érzés a belekben, zavartság, elviselhetetlen égő érzés, olthatatlan szomjúsággal."
hosszabb hajszálak elemzése is arra mutatott, hogy a hajszál-szakaszok arzéntartalma ciklikusan ingadozik, ami csakis külső, időszakos arzénbevitel esetén fordulhat elő.
mith, Forshufvud és Wassén 1962-ben egy svájci textilgyáros, Clifford Frey felajánlotta a kutatóknak a birtokában lévő Napóleon hajtincset feltevésük igazolására. A kutatók nagy örömére a mintában 13 cm hosszú hajszálakat is találtak. A tincs eredetileg Napóleon egy másik inasának, Abraham Noverraz hagyatékából származott; ő volt az, aki Napóleon haját halálának éjszakáján leborotválta. Mivel a fejtetőn a haj naponta kb. 0.35 mm-t nő, ezért a 13 cm-es haj több mint egy év mérgezési történetét rejthette magában. Centiméterenként vizsgálva a hosszú hajszálat, kimutatható volt, hogy a császárt megszakításokkal mérgezték, és élete utolsó négy hónapjában kiugróan nagy adag arzént kapott. A szerzők szerint a periodikus adagolás jól egybevág Napóleon "betegség-lefolyásának", amely szintén periodikus romlást és javulást mutatott.
vizsgálatok nagy vihart kavartak, a francia történészek háborogtak, tőlük segítség nem volt várható. Az eredmények különösen azért voltak meggyőzőek, mert előbb született meg Marchand naplója alapján a mérgezés-elmélet, s csak ezt követően mutatták ki Napóleon hajában az arzént. Voltak azonban olyanok is, akik felcsillanni látták a reményt a történelmi igazságtételre. Ausztráliából Dame Mabel Brookes, aki William Balcombe lányának, Betsy-nek a leszármazottja volt, elküldte az 1816-ból származó napóleoni hajfürtöt, melyet Napóleon emlékbe adott a kislánynak. Napóleon a szigetre érkezésekor Balcombe-ék nyári lakában lett elszállásolva, és igen baráti kapcsolat alakult ki közte és a család közt. Különösen szerette az akkor 13 éves Betsyt, aki azután is gyakran meglátogatta a császárt, hogy az Longwoodba költözött át. William Balcombe Londonban hivatalosan is megfogalmazta gyanúját, hogy Napóleont arzénnal mérgezik, de jelentése süket fülekre talált. A fülekben a Bourbonoktól származó füldugó lehetett. Balcombek később Ausztráliába költöztek, és házukban a mai napig emlékszobában állítják ki a Napóleon által használt tárgyaikat.
szerzőhármas újabb, 1964-es elemzésében hajszálak milliméterenkénti elemzésével már azt is ki tudták mutatni, hogy 1820 nyara és 1821 áprilisa közt Napóleon 40 adag mérget kapott. Korábbi évekből származó hajszálai alapján időszakos mérgezési periódusokat lehetett kimutatni, s arra következtettek, hogy már Szent Ilona szigetére érkezése előtt mérgezték a császárt. Később előkerült a Las Cases-hajfürt, s ez szintén arzént tartalmazott. A hajtincs úgy került 1816 októberében Las Cases birtokába, hogy jelen volt, amikor Napóleon haját vágta egyik inasa, Santini. "Egyszer csak egy tincs esett lábaim elé- írta. Felkaptam és eltettem. A császár látta, ahogy lehajoltam, és megkérdezte, mi volt az. Semmi, feleltem, csak leejtettem valamit és felvettem. Napóleon megfogta a fülemet és elmosolyodott. Kitalálta az igazságot."
en Weider 1995-ben az FBI-t kérte fel két hajszál elemzésére, melyek a "Las Cases" mintából származtak. A bűnügyi vizsgálat ugyancsak megerősítette: "a benyújtott hajban található arzén mennyisége igazolja az arzénmérgezést."
1997-ben egy másik mintát elemezve a Scotland Yard is igazolta az arzénmérgezést.
rancia történészek azonban hevesen elutasították a mérgezés-elméletet, szabályos kis ellenmozgalom indult, "találjuk ki miben halt meg a mi császárunk". Az ügynek az sem tett jót, hogy éppen a "gaz" angolok végezték a vizsgálatokat. Weider ezért 2000-ben felkérte a strasbourgi Pasteur Egyetem Bűnügyi Toxikológiai Részlegének vezetőjét, Dr. Pascal Kintzet, aki a Bűnügyi Toxikológusok Nemzetközi Társaságának elnöke is volt egyben, hogy vizsgálják meg a franciák az öt különböző hajmintát. Az egyik minta 1816-ból származott, a többi négy különböző helyeken megőrzött azonos minta volt, s mind Napóleon halála napján került levágásra. A vizsgálatok szerint a normál mennyiség 7-38-szorosát találták.
r. Xilei Lin és munkatársai 2003-ban három Napóleon hajmintát elemeztek. Kettő ezek közül a halotti maszk készítésekor került levágásra, egyet pedig Pauline Borghese, Napóleon nővére őrzött meg, aki az 1814-es Elba szigeti száműzetésben vágta le és őrizte meg. Linék eredménye fontos kiegészítése a mérgezéses teóriának. Eredményeik egyfelől megerősítik a mérgezésre utaló magas arzéntartalmat, továbbá felvetik azt a lehetőséget, hogy Napóleont már Elba szigetén is mérgezték. Ez nem volna meglepő, talán ugyanazt a tervet melegítették fel a második száműzetés idején, amibe az első során már belefogtak.
ivel a teljesen egybevágó tudományos bizonyítékok ellenére történészek továbbra is tagadták a Napóleon elleni merénylet lehetőségét, ez egyfajta hazafias cselekedetnek kezdett számítani. Azt hajtogatták, hogy a hajmintákból kimutatott arzén külső szennyeződés eredménye. Hát persze, minden gyűjtő, mintha összebeszéltek volna, arzénnal szórogatta a hajmintákat. Ám ekkor újabb vizsgálatot végeztek a luxemburgi Grand Duchy Egyetem nukleáris laboratóriumában. Itt a Las Cases történész 1816-os és a Vignali abbé 1821-es mintájából vett hajszálakból keresztmetszeteket készítettek és bizonyították, hogy az arzén nem a haj felszíni rétegében, hanem a haj közepében található. Ezzel minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy az arzén csakis a vérből szívódhatott fel a hajba.
napóleoni hajminták elemzése tehát egyértelműen bizonyította, hogy a császárt évek óta, valószínűleg már az első száműzetésekor, arzénnal mérgezték. A gyomorrák-hívők az elbai mérgezésen évődve szokták kérdezni, ugyan hol volt még akkor Montholon? Mintha csak a márki lett volna képes a nagy szakértelmű feladatra. Napóleon ellen a Bourbonok számos merényletet szerveztek 1800-ban egy bombával debütálva, s eléggé bánták is, hogy ezek nem sikerültek. Több adat utal arra, hogy Napóleont korábban is mérgezték arzénnal. A Szent Ilonán tapasztalt tünetek jelentek meg a borogyinói csata előtti napon: vizelési nehézségek, a láb feldagadása, majd száraz köhögés, rekedtség, légzési nehézségek és szabálytalan pulzus. Ez az arzénmérgezés jellegzetes jegyei, az arzén ugyanis bénítja a szívizom munkáját, ettől keringési elégtelenség alakul ki. Következő évben a drezdai csatát követően súlyos hányási és hasmenés-roham tört rá, mely az akut arzénmérgezés egyik jellegzetes tünete. A kiadott gyomortartalom fokhagyma illata alapján az elfogyasztott ételre gyanakodtak, ám a toxikológusok körében jól ismert, hogy az arzénmérgezés egyik jele a fokhagymaszag. A következő hónapokban Napóleon depresszióba zuhant és döntésképtelennek érezte magát, ami folyamatos, kis adagokban történő mérgezésre utalhat. Az lipcsei csata alatt hirtelen heves gyomorfájdalmai támadtak, s összegubózva feküdt ágyán. A bukást eredményező waterlooi csata során szintén passzívvá és döntésképtelenné vált, ami sokak szerint hozzájárult a vereséghez. Persze jogos a kérdés, miért nem adtak be neki egy végzetes adagot. Akik a politikai merényleteket kiagyalják, sokszor csavaros eszűek. Miért nem végezték ki az angolok Napóleont, amikor elfogták? Hisz épp a franciák mutatták meg XVI. Lajos lefejezésével, hogy nem nagy ügy az ilyesmi. De valakik esetleg korábban csak bukását akarták, mások pedig később a halálát.
Napóleon halála
mérgezés "halálos fázisa" 1821 márciusában kezdődött. Ennek eszközei a tartar hánytatószer (antimónium kálium tartarát), amit orgeát és calomel követett. A tartar erős hánytató szer és nagy adagban tönkreteszi a gyomor nyálkahártyáját, amely a későbbiekben megakadályozza a méreggel szemben természetes hányási reflexet. A gyilkos április 22-én "bevezette" az orgeát nevű narancsízű, keserűmandula olajjal ízesített italt, amely ciánsavat tartalmaz. Korábban keserű mandula nem volt a szigeten, ezt úgy kellett hozatni. Bertrand leírja naplójába, hogy valaki utasította 4 éves fiát, hogy gyűjtsön barackmagot a kertben és vigye az éléskamrába. A barackmag szintén ciánt tartalmaz. A toxikológiai kézikönyvekben olvasható, hogy nagyobb mennyiségű keserűmandula olaj halált okozó méreg. Napóleon az arzénmérgezés következtében folyamatosan szomjas volt, élete utolsó napjaiban szinte vedelte az orgeátot. Ezidőtájt Napóleon krónikus székrekedésben szenvedett, ami szintén egyik tünete a krónikus arzénmérgezésnek. Antommarchi leírja, hogy ennek megszüntetésére calomelt adtak be, ami a kor szokásos hashajtója volt, s amely higanykloridból állt. A beadott adag 40-szerese volt a szokásos adagnak. A higanyklorid és az orgeátban lévő ciánvegyület együtt higany cianidot alkotott.
calomel beadása után –mint Henri-Gratien Bertrand marsall írta – Napóleon elvesztette eszméletét és akaratlagos izmai megbénultak. Még nyelni sem tudott. A higany cianid ismert tünete ez. Napóleon, anélkül, hogy visszanyerte volna eszméletét, két nap múlva meghalt.
zakértők egybehangzóan orvosi műhibának tekintik a hatalmas adag calomel beadását. Weider és munkatársai azonban rámutatnak, hogy Montholon márki volt az, aki rávette Dr. Antommarchit, hogy Napóleon tudta és beleegyezése nélkül, italába rejtve adják be neki az extraadag calomelt. Feleségének, Albinenak írott ekkori levelét több mint százötven évvel később ismerhettük meg Albine memoárjából: "a calomel hamarosan véget vethet Napóleon kertészkedési erőfeszítéseinek". E gúnyos hang és ez a baljóslatú mondat, amely Napóleon életének utolsó 1820 évi felhőtlen időszakára utal, melyben a császár kertészkedni kezdett, nem a császár hűséges híveként mutatja meg nekünk Montholont.
boncoláskor a jelenlévő orvosok csak egy szétmart falú gyomrot láttak, a máj felé egy régebbi perforációval, s mivel mérgezésre senki nem gondolt, ráknak diagnosztizálták. Valójában Napóleon halálának közvetlen oka ciánmérgezés volt, amelyet arzénmérgezéssel készítettek elő.
apóleon boncolásakor világossá vált, hogy testszőrzetét teljesen elvesztette, ami az arzénmérgezés tipikus tünete. Bár mindenki Antommarchi boncolási jegyzőkönyvére hivatkozva állítja a gyomorrák diagnózist, Antommarchi valójában tagadta azt. A májat megnagyobbodottnak találta, de ezt a sziget kormányzója egyszerűen kihúzta a boncolási jegyzőkönyvből, mert ezt a szigeten uralkodó körülmények elleni vádnak tekintette. Henri de Montchenu márki, aki a XVIII Lajos képviselőjeként tartózkodott végig a szigeten, azt jelentette a királynak, hogy az öt orvos valójában nem tudta megállapítani a halál igazi okát. Az üzenet kétértelmű: jelentheti azt is: "nem tudjuk mibe halt meg", és jelentheti azt is, hogy "nem jöttek rá, mit ügyködtünk".
ntommarchi halotti maszkot készített Napóleonról, de csak a halál beállta után jó negyven órával később, aminek az volt az oka, hogy olyan vihar tombolt, hogy nem lehetett lemenni a városba a lenyomatvételhez szükséges gipszért. Ahogy Bertrand marsall írta emlékirataiban, a vihar mindent kipusztított Longwood kertjéből, amit Napóleon ültetett, mintha semmi nem akarta volna túlélni a császárt. Antommarchi 1824-ben királyi engedéllyel három bronzöntvényt csináltatott a halotti maszkról, ebből kettő Párizsban maradt, egyet pedig magával vitt 1834-ben Amerikába, és New Orleansnak adományozott. Az elmúlt 180 év alatt rengeteg másolat készült, ahogy mondják, legalább 500 eredeti maszk létezik jelenleg a világon.
A gyilkos
s ki volt a tettes? Akik a császár halála előtt távoztak, vagy később jöttek, ill. nem éltek Longwoodban, eleve kiesnek Maradt tehát Louis Marchand a gyanú felett álló inas és Montholon márki. A márkiról kevés jót lehet mondani. Napóleon 1812-ben visszavonta követi megbízatását, miután elvette a kétszeresen elvált Albine de Vassalt, aki később Napóleon szeretője lett férje tudtával. Montholon királypárti volt, mostohaapja Comte de Simonville közeli barátja volt XVIII Lajosnak és Lajos bátyjának, d’Artois grófnak, a későbbi X. Károly-nak, aki a királyi titkosügynökséget vezette. d’Artois gróf napszámba tervezte a merényleteket Napóleon ellen, aki 1799-től számos merényletet úszott meg szerencsével. Montholon elsikkasztott az ezredpénztárból 6000 frankot. d’Artois gróf közbenjárására azonban büntetését elkerülte. Emlékirata tele van szándékos torzításokkal: öt sebesülésről, tábornoki kinevezéséről ír, miközben ezeket a fennmaradt iratok nem igazolják. Tudjuk viszont, hogy miközben Napóleon az Elbán raboskodott, Montholon eredeti nevét, a Montholon-Simonville-t használva, tisztként szolgált XVIII. Lajos seregében, s 1815 júliusában "Szent Lajos lovagja" címet kapta a királytól. Mikor Napóleon visszatért elbai száműzetéséből, a márki "visszacsatlakozott" hozzá. Amikor önként jelentkezett a Szent Ilonai száműzetésre, elhagyta mostohaapjától kapott utónevét. A száműzetésben Napóleon hű emberei ki nem állhatták az intrikus, hazudozó, képmutató és hízelgő márkit. Háta mögött a beceneve "hazudós" volt. A császár tragédiája gyenge emberismerete volt. Montholon egy pazarló, nagylábon élő aranyifjú volt, aki örökösen el volt adósodva. Napóleon hatalmas összeget, 2 200 000 frankot hagyott rá, de a márki már 1829-ben csődöt jelentett, és Belgiumba szökött hitelezői elől. Vajon egy ilyen ember miért választotta volna az önkéntes száműzetést a 46 éves császár mellett, aki a szigetre érve még igencsak jó, 20-30-éves életkilátásokkal bírt. Montholon nyilvánvalóan bourbon ügynök volt. Albine Montholon –férje beleegyezésével- szerelmi viszonyt folytatott Napóleonnal, s ebből 1818-ban egy leány született, Napóleone. A kislány később, amikor Albine gyermekeivel visszatért Európába, meghalt. Ez nagyon összetörte az asszonyt. Albine úgy tűnt, valóban szerelmes volt Napóleonba, férje pedig ezt is arra használta, hogy nélkülözhetetlenné váljanak a császár számára. Napóleon halála után a Montholon házaspár ugyanis elvált, dacára szerelmes hangú levélváltásaiknak. Albine Napóleon halála után rendőrségi feljegyzések szerint minden május 5-én egy templomban gyászszertartást tartott, s –talán mert túl sokat tudott- a király utasítására életét egy elmegyógyintézetben végezte be.
ontholon hamar elérte a teljes bizalmat, ő volt az egyedüli, aki kezelte Napóleon privát borkészletét. Napóleonnak volt egy kedvenc bora, amit külön neki hozattak Fokvárosból, és azt csak ő itta. Ennek felügyeletét Montholon márki látta el. Baron Gourgaud visszaemlékezéseiben le is írja, hogy figyelmeztette Napóleont, borán keresztül mérgezhetik őt, de Napóleon annyira csak az angoloktól félt, hogy biztonságban érezte magát e tekintetben. Montholon volt az egyedüli, akivel Napóleon a végrendeletét megíratta, és ebben horribilis összeget hagyott a márkira. Korábban már a szigetről előbb távozó Albine is kapott egy jó nagy összeget szeretői szolgálataiért. François de Cande-Montholon, Montholon márki ötödik generációs leszármazottja levelet írt Weidernek, melyben tudatja, hogyan bukkantak rá véletlen egy épületrenoválás során Montholon Albine-hoz írott kiadatlan leveleire, melyeket a márki el kívánt rejteni az utókor elől. A levelekből kiderült, hogy Montholon "kiküldetését" Sémonville márki intézte el XVIII Lajosnál. Montholon titokban mind a száműzetés alatt, mind utána szoros kapcsolatot tartott Lowe-val is, a sziget kormányzójával, jóllehet Napóleon mindenkivel hűségnyilatkozatot íratott alá, melyben vállalták, hogy nem engedelmeskednek az angoloknak.
ontholon memoárját sokan önigazoló, hiteltelen írásnak tekintik. Montholon egész memoárjában törekedett arra, hogy Napóleon tüneteit eltagadja, vagy megmásítsa. Valószínűleg nem véletlen, hogy a márki emlékiratai 1847-ben jelentek meg, amikor már szavahihető szemtanú egy sem élt.
ontholon kalandor életútjának nagy húzása volt még a majdani III. Napóleon 1840-es, kudarcba fulladt államcsínyéhez való csatlakozása, melyet Napóleon újratemetésének idejére időzítettek, talán remélve a francia nép lázadását. Louis Napóleon Bonaparte-t életfogytiglanra ítélték, Montholon 1847-ben szabadult. Mikor Louis Napóleon Bonaparte a ’48-as forradalmak szárnyán Franciaország köztársasági elnöke lett, Montholon magas pozícióba került 1853-ban bekövetkezett haláláig.
Ellenteóriák
mérgezés-elmélettel szemben számos ellen-teória született, amely azt próbálja értelmezni, miként került annyi arzén Napóleon hajába. Az egyik felvetés szerint, pl. a Napóleon által használt helyiségek falai arzéntartalmú festékkel festett tapétával voltak borítva, s ezt lélegezte be a császár. Napóleon színei a zöld és az arany volt, s az un. Scheele-zöld sok arzént tartalmazott. David E. H. Jones és Kenneth W. D. Ledingham álltak elő ezzel az elképzeléssel, és mikor egy rádióadásban kifejtették feltevésüket, egy hallgatótól kaptak egy darab eredeti tapétát a Longwood-i házból, melyben kimutatták, hogy elég mennyiségű arzén található ahhoz, hogy a belőle szálló por, ha halált nem is, de megbetegedést kiválthatott. Ez azonban ott sántít, hogy akkor a Napóleonnal egy légtérben tartózkodóknak is tüneteket kellett volna tapasztalniuk, de ez nem így volt. Mi több, az 1816-os, tehát már a száműzetésből származó hajmintában is nagy mennyiségű arzén volt, miközben a tapétát csak 1819-ben cserélték ki.
ásik szokásos érv, hogy a Szent Ilonai ivóvíz arzéntartalmából került volna Napóleonba a sok arzén. Ehhez viszont naponta több hektolitert kellett volna meginnia, a vizet ugyanis elemezték és az arzénszintje teljesen normális volt.
z arzéntartalmú hajápolók és hasonló ötletek sem bizonyultak jó magyarázatnak, mert Napóleon nem használt arzéntartalmú kozmetikumokat, sem gyógyszereket.
Zárszó
ogy mi az igazság, napnál világosabban kiderülne, ha felnyitnák Napóleon sírját. Gyomra és szíve alkoholban tartósítva nyugszik négyszeres koporsójában, s a mai technikákkal egyértelmű volna megállapítani a rákos elfajulást, ill. a testében felhalmozódott arzént, s egy DNS vizsgálat azt is eldönthetné, Napóleon valóban apjától származik-e. De az is lehet, hogy csak újabb kérdések vetődnének fel, s ma még sokaknak a mítoszok fontosabbak az igazságnál.
