Botrány, felesleges tiszteletkörök, bukott TV riport. Feltevődik a kérdés, minek kellett Putyinnak elmennie erre a kiállításra, mivel nem volt az akkora jelentőségű, ahol fontos megjelennie. De valamiért mégis mennie kellett. Meg kellett mutatnia, ki az úr a háznál.

Maga a kiállítás nem volt nagy jelentőségű, a kiállított dolgokra a kutya sem figyelt. Mindazonáltal árgus szemekkel figyelte a sajtó a nyilatkozatokat. Merkel kancellár folyamatosan utalásokat tett az orosz jogrendszerre, a külföldről támogatott alapítványok elleni fellépésekre, a nyugati mértékkel mért szabadosság elleni fellépésekre. De nyíltan kimondani semmit sem mert. Valószínűleg minden mondat előtt a szinte teljesen kiürült gáztározóikra kellett gondolnia, mielőtt valami bolondságot művelne. Putyin pedig rendre hárított. Nem ment át támadásba, pedig lett volna elegendő muníciója hozzá, de nem tette. Egyszerűen hagyta, hogy lássa a világ, a nyugatiak már saját térfelükön sem olyan bátrak.

Aztán jött a fő attrakció, az egész utazás valódi oka. Az esti TV műsor, ahol egy helyi riporter Putyint akarta sarokba szorítani. A riportert nem véletlenül választották, ő az ügyeletes választási „kicsináló” riporter. Ám most meglehetősen emberére akadt. Putyin szorította sarokba a kérdezőt, aki végül csak hebegni habogni tudott. Példákat hozott fel az orosz jogrendszer megfelelő működésére, és párhuzamokat állított fel a nyugati társadalmak vonatkozásában. Majd jött a feketeleves. Putyin kezdte sarokba szorítani a riportert. Az orosz sajtó hasát fogja a röhögéstől, olyan szalagcímekkel, mint: „ezek után már csak két vodkát kérünk”. A riporter felkészületlen volt, éppen úgy, mint a politikai házigazdák. Amint ingoványos talajra merészkedtek, azonnal végük volt. Mindeközben Putyin kifejtette minden lépésének hátterét, elmondott mindent Ciprussal kapcsolatban, minden olyan információt közölt, amelyet a Nyugat egyébként semmilyen körülmények között nem tudott volna meg. Zseniális húzás volt mondhatnánk. Bemerészkedett az ellenség legaljasabban előkészített csapdájába is, és győzött.

Az egész most folyó átalakulásnak pedig igen nagy tétje van. Nem véletlen tette mindezt Putyin. Az egész Kelet és közép-európai térség. Ennek pedig két súlypontja van, Lengyelország és Magyarország. Lengyelország a kisebb balti államok, és az északi tengerek miatt, Magyarország pedig a déli régió, Szerbia, Bulgária, és a többi déli állam kapuja. Hogy mi történt Hannoverben, ennek a két országnak a polgárainak kellene leginkább figyelni, mert a térség sorsa most alakul. Az persze egyértelmű, hogy a két országban a jelenlegi politikai felállás repülni fog, teljesen mindegy ki kerül ki győztesen az erőpróbából. Csak számunkra nem mindegy.

Magyar vonatkozásban jobb a helyzet némileg, Orbán felmérte a hanyatlást, és elsőként menekül a süllyedő hajóról. Általában az ilyet sehol sem díjazzák, inkább jutalmazni szokták nem pozitív értelemben. Előkészíti a lehetőséget az ország számára. Lengyelország némileg elvetemültebben áll a dologhoz még.... Ott a vezetés jobban kitart gazdái mellett. E miatt ott sokkal véresebb átmenettel kell számolni, amennyiben a Nyugat köti az ebet a karóhoz. Érdekes, hogy mindkét ország sorsában sok hasonlatosságot lehet felfedezni, ez pedig fekvéséből, elhelyezkedéséből adódik. Folyamatos érdekütközés helyszíne kelet és nyugat, a keleti és a nyugati vallások között. A második világháború után némileg egyensúly alakult ki a régióban. Nem a legjobb, nem a legmegfelelőbb, de mindenképpen némi egyensúly. A '90-es évek elején ez az egyensúly teljességgel felborult, és a hatásait egyre inkább érezzük. Most, ezzel a bemutatkozással, amit Putyin művelt Hannoverben, bemutatta, hogy mások a játékszabályok, és az új világ lassan elkezdődik. Bemutatta az új orosz retorikát. Nem bekopogott, hanem berúgta az ajtót tokostul. Az összetört érvek morzsáit pedig fel lehet szedegetni a földről. Mostantól új, keleti divat van érvényben.