* * *

Varga István: Válasz a Portfolio.hu "Nincs is frank a devizahitelek mögött " - Ez komoly? című cikkére

A forint gyengülése katasztrofális helyzetbe hozhatja nemcsak a devizában elszámolt adósságok gazdáit, hanem a bakrendszert és az országot egyaránt. A devizaalapú adósságok sokkal gyorsabban nőnek forintban, mint a jövedelmek, vagy amint azt a törlesztés csökkenti. A vállalkozások, háztartások egyre inkább fizetésképtelenek. Múlt év végén a deviza alapú háztartási jelzáloghiteleknek már a fele problémás volt, 1100 milliárd forintnak megfelelő állomány törlesztése 90 napon túl késett, 700 milliárd forintos mennyiséget már egy éve nem fizetnek vissza. 111 ezer ingatlan vár kényszerű étékesítésre. Ugyanakkor a forintban elszámolt kölcsönök törlesztésekor csak az ötöde késik, a támogatott kölcsönöknek csak 8 százaléka. A forint további gyengülése a pénzrendszert is veszélyezteti, a problémás háztartási és vállalkozási kölcsönök nagyobbak a hitelintézetek saját tőkéjénél és háromszor nagyobbnak a jegyzett tőkéjüknél. Előre tekintve, az összes 2004-2008 között nyújtott devizához kötött kölcsön hosszútávon kifizethetetlen.

A bajok fő oka a devizában elszámolás. Ezért roppant fontos tisztázni a deviza szerepét és megfékezni az adósságnövelő hatását. A portfolio.hu portálon Palkó István bemutatta a deviza alapú hitelezés hátterét, ám a kiváltó okát illetően tévesen, miáltal a következtetése sem helyes. Szerinte a bankok a hitelt kérők érdekében vontak be kis kamatú, olcsó külföldi forrást és ezért az adósoknak el kell fogadniuk járulékos hatásként az árfolyamkockázatot. Kimutatható, hogy a devizában számolás okát, érdekét és felelősségét a hitelezők érdekkörében kell keresni.

A portfolio.hu elemzése szerint a lakáshitelek kamattámogatásának 2003-as megszűnése túlságosan megdrágította a forinthiteleket, ezért kerestek a bankok kisebb kamatra, rövid futamidejű külföldi forrást, hogy ebből nyújtsanak hosszú lejáratú hiteleket. Az elemzés maga is három problémát lát ebben az eljárásban adósok terhére. Egyrészt a források gyakori megújításának kényszerét emelkedő kamatokkal, másrészt a deviza drágulását a forintjövedelműeknél és az ebből eredő banki vesztességeknek az adósokra terhelését.

E három probléma sokkal mélyebb, a kiváltó oka pedig nem az adósok érdekének figyelembe vétele. Kezdjük az utóbbival. A deviza forrásként való felhasználása nem az olcsó hitelnyújtás érdekében történt, hanem azért, hogy fennmaradhasson a nagy forintkamat az államadósság finanszírozásához. Az okozati kapcsolat fordított. A kedvezőbbnek látszó hitelezés bevezetése tette lehetővé a forint kamatlábának nagy értéken tartását. Nagy kamatlábbal nem lehet hosszúlejáratú, pl. lakáshitelt nyújtani, a gazdaság sem működhet túlzott kamattal. Tehát le kellett volna szállítani azt az alapkamatot, ami biztosította az államkötvények tetemes hozamát. Az ezredfordulón a kormány úgy oldotta meg a dilemmát, hogy kamattámogatást adott a lakásvásárláshoz, így fennmaradt a nagy forintkamat és beindulhatott a jelzáloghitelezés is. Az európai közösséghez csatlakozáskor az állami támogatást meg kellett szüntetni. Kellett egy megfizethető, alternatív hitelkonstrukció ahhoz, hogy a forintkamat szintje megmaradhasson. Tehát csak látszólag volt az olcsóbb hitel a kölcsönt kérő érdeke, valójában a pénzpiac érdeke volt a nagy forintkamat fenntartása.

A válasz másik felét a pénzügyi közvetítőrendszerben találjuk. A magyar bankrendszer euró és dollár elszámolású országok bankjai és részvényesei tulajdonába került a ’90-es évek második felében, lényegében olyan leánybankokká váltak, melyek az anyabankok érdekét és utasításait követik. A nagy kamattal számolt, nagy hozamú államkötvény - és jegybanki kötvény – a nemzetközi pénzpiac érdeke, ezért az anyabank átcserélhette a leánybankjai forintbetétjét euróra és élvezte annak hozamát a magyar papírokba fektetve. Tehát a magyar forintbetéteket swap műveletekkel euróra cserélték, az eurót svájci frankra, így az anyabank forintot, a leánybank devizát birtokolt. A leánybank a kapott devizát, mint olcsó hitelt nagy propagandával kínálta, a magyar háztartásoknak, vállalkozásoknak – természetesen az olcsóság ellenében az árfolyamkockázat vállalásával. Így az anyabank lefedezte a forinthozamot, a leánybankján keresztül azt a magyar adósokra terhelte. Ha romlott a forint, ugyan csökkent euróban számolva az államkötvény hozama, de nőtt a leánybank bevétele a megnövekedő törlesztésekkel. Azaz a magyar háztartások fedezték és fedezik az államkötvények, jegybanki kötvények nagy hozamát a nemzetközi banki kapcsolatok javára. Ezt az érdeket és összefüggést a portfolio.hu elemzése nem mutatta be.

Meg kell jegyezni, hogy a volt szocialista országok bankjait lényegében ugyanazok az európai, amerikai bankok vették meg, így ezek a bankok több országban rendelkeznek leánybankkal. A kelet-közép európai államokban az európai csatlakozáskor ugyan ez a hitelezési politika jelent meg: nagy kamat az ország pénzében és kisebb kamat devizában. Több ország felismerte e politika veszélyét, korlátozták is érvényesülését. Bennünket is figyelmeztetett az IMF a devizakitettség veszélyére, de nálunk elmaradt a beavatkozás.

Tehát nem az adósok érdekében történt az olcsó hitelezés, hanem fordítva. A nagy forintkamat fenntartása érdekében jelent meg egy alternatív hitelezési mód. Ugyanis, a gazdaság leállt volna – mint ahogy most leállt – lakásépítési hitelek nélkül. A nagy forintkamatot az állam kényszerűen tudomásul veszi, ha a független jegybank a piaci kamatot követi. A piaci kamat pedig a bankközi kamatláb. A bankközi kamatlábat pedig a leánybankok határozzák meg az anyabankok elvárására.

Ez a hitelezési politika súlyos szakmai hibákra épül. Elsőként említhető, hogy hosszú futamidejű jelzáloghitel forrását csak hosszú lejáratú jelzálogkötvény adhatja. Ez több évszázados tapasztalatra épülő tankönyvi tétel, amit törvény is garantált. Jelzáloghitelt csak erre jogosult jelzálogbank adhatott, mely más banküzletet nem folytathatott, hogy az átlátható gazdálkodása és jelzálog fedezetei biztonságot nyújtsanak a jelzálogkötvény lejegyzőinek. Éppen a rövid idejű forrás megújítási kockázata miatt tiltotta a törvény az üzleti hitelintézést együtt a jelzáloghitelezéssel. A kockázat áthárítása az ügyfélre pedig csak a megkötött szerződések utólagos módosításával lett volna lehetséges, amit a polgári jog nem ismert. A jelzáloghitelek éppen hogy kisebb kamattal voltak elérhetők, mint a fogyasztási hitelek, mert ez a banküzem olcsóbb volt és a jelzálogkötvények jegyzői is szerényebb hozamot vártak el a tartós befektetésért. A ’90-es évekbeli bankeladások után azonban eluralkodott a spekuláció, a hitelintézeti törvény banki inspirálásra felrúgta a fenti szakmai követelményt és az üzleti bankok 20-25 éves jelzáloghitelt kezdtek nyújtani néhány hónapos források megújításával, mert ennek költségét az adósra háríthatták a kondíciók utólagos változtatásával. Természetesen mód van a lejárati idők különbségének áthidalására, de a nagyon hosszú hitelnek nagyon rövid forrásból táplálása olyan megújítási kockázatot generál, mely aláássa a hitelintézetek stabilitását és ezzel az egész pénzügyi közvetítőrendszert. Tehát nem egy problémával állunk szemben, amit az elemzés említi, hanem egy alapvető veszéllyel, amit az adósok még oly nagy tehervállalása sem háríthat el.

A második problémát a portfolio.hu elemzése az előre nem látható mértékű forintgyengülésben látja. Ez sem egy egyszerű probléma, ez egy fenntarthatatlan állapot, mert megfizethetetlen szintre emeli a devizában elszámolt kölcsön törlesztő részletét, kamatát, díjait azzal, hogy gyorsabban növeli az adósságot, mint ahogy a törlesztés csökkenti azt. Az adós elveszti jelzáloggal terhelt ingatlanát, és mégis egy kifizethetetlen adóssága is megmarad, a banknak pedig a teljesítetlen követelése. Téves azt gondolni, hogy senki sem tudott 15-20 százaléknál nagyobb árfolyam ingadozást elképzelni. Elég egyetlen pillantás a múltra. Kerekítve, egy svájci frank 1980-ban 20 Ft volt, 1990-ben 40 Ft, 2000-ben 160 Ft. A forint értéke nyolcadára csökkent húsz év alatt. Az árfolyam változásának valószínűségét pedig 20-25 évre előre kell figyelembe vennünk. Egy húsz éves kölcsön kiátlagolva kevesebb, mint fél százalékkal mérséklődik havonta, miközben az elmúlt öt évben a svájci frank árát követve átlag két és fél százalékkal nőtt havonta. Semmilyen gazdasági valószínűsége sincs, hogy a magyar forint hosszabbtávon erősödjön a svájci valutához képest, annak viszont kiemelten nagy a valószínűsége, hogy gyengül. A hitelintézetek egyetlen napra sem engedik meg az árfolyamkockázatot, mégis elvárták a háztartásoktól, vállalkozásoktól, önkormányzatoktól a nyitott árfolyamkockázat akár több évtizedes vállalását. Ez az elvárás nem támasztható alá szakmai érvvel, csupán jól meghatározható hitelezői érdekkel.

A hitelezők számítottak a forint jelentős gyengülésére, ami több okból könnyen belátható. Egyrészt, az euró övezethez csatlakozásának idején menekülő valutát, svájci frankot ajánlottak elszámoló eszközként. Másrészt, a PSZÁF, MNB és a kormány részvételével a bankok stresszteszteket végeznek, szimulálják a rendkívüli piaci elmozdulásokat közel kétszáz féle paraméter beállításának lehetőségével. A forint hosszú távú gyengülésének az ügyfeleik elé tárása eleve kizárta volna a deviza alapúnak elnevezett szerződéseket.

A forintjövedelmű ügyfélnek forintban folyósított és forintban törlesztett kölcsöne devizában felszámítva típustermékké vált. Ekkor a hitelnyújtó úgy kínálja a kölcsönt és várja el a törlesztést, mintha svájci frankban történne mindkét művelet. A ’mintha adtam volna, de nem adtam’ az eljárás virtuális része, effektíve a svájci frank, euró, jen nem jelenik meg. Ezt a ’mintha’ elemet a polgári jognak kell megítélnie. A törvényhozás már megítélte és – 2010 októberében – eltiltotta a hitelintézeteket a hitelek devizában számolásától forintjövedelműek részére. A bankrendszer nem tiltakozott – hiszen számítható, hogy az ilyen ügylet tönkremenése csak idő kérdése.

A portfolio.hu harmadik problémaként említi a felelőtlen hitelfelvételek és a laza hitelezés, valamint a válság együttes hatására bekövetkező banki veszteségeknek a még fizetőképes adósokra hárítását. Az elemzés óvatosan említi, hogy a hitelezők visszaéltek a törvénybe is iktatott szerződésmódosítási jogukkal, hiszen ez az áthárítás nem lehet ok. Ezt a Kúria joggyakorlat elemző csoportja állapította meg, miszerint a hitelező nem módosíthatja a kölcsönszerződéseket normális üzleti kockázata körében. Számítani lehetett a törlesztés drágulására és a nem-teljesítés arányának növekedésére.

Végül meg kell jegyezni, hogy a portfolio.hu elemzése jól mutatja be a swap műveleteket, a forintbetétek devizára cserélését, az azonnali és a határidős, spekulatív un. lábát a szerződéseknek. Éppen ez a bemutatás igazolja, hogy ilyen műveletekbe a forintkölcsönre igényt tartó háztartások, vállalkozások nem vonhatók be sem tudtukkal, sem tudtuk nélkül. Nem felelnek meg az ilyen ügyletek törvényi követelményének. Az, hogy a hitelintézetek végeznek ilyen swap műveleteket az a pénzpiaci aktivitásuk része. Ez a pénzpiaci üzleti tevékenység a hitelintézetek összes aktivitásának nagyobb része és független a deviza alapú hitelezéstől. Illetve az összefüggés részleges a korábban írottak szerint. Ezért sem lehet az itt zajló eseményeket a kölcsönt felvevőkre terhelni.

A fentiek szerint az olyan hosszúlejáratú hitel, mely a forrás megújítás költségét és a devizapiaci események kockázatát egy "mintha" eljárással hordozza, mérgezett termék, vagy pontosabban maga a méreg.