Megállapítottuk tehát, hogy Március 15. pusztán egy szimbolikus dátum. De miért is? Azért, mert azon a napon, 1848. március 15-én nem történt semmi érdemleges Pesten és Budán sem. Forradalom pedig végképp nem volt. Nem dördült el még egy puskalövés sem. A vér nélküli forradalmak esetében pedig mindig bűzlik valami. 1848-ban a Habsburgoknak úgy kellett már a pesti megmozdulás, mint egy falat kenyér. Ennek ürügyén lehetett belevinni ugyanis a magyarokat a fegyveres ellenállásba és csak így nyílott lehetőség a Széchenyi vezette reformkor végleges megakasztására. Tudvalévő ugyanis, hogy a magyar gazdaság és a nemzet magára találása Széchenyi alatt egyáltalán nem tetszett a Habsburgoknak. Ennek mindenképpen véget akartak vetni valamiképp. És ha nem ment az 1830-as, 1840-es években bevetett törvényes és törvénytelen eszközökkel, akkor egy kiprovokált „rebellis fegyveres zendülés” ürügyén végre meg lehetett tenni a szükséges lépéseket. Az, hogy 1848 kora tavaszán mi történt a Pilvax kávéházban, igazán azért nem lényeges, mert ott a császári titkosrendőrség tudta és elgondolása szerint történt minden, még ha erről a lánglelkű, fiatal Petőfiék nem is tudhattak. Csak halkan jegyezzük meg, hogy a korabeli Pest és Buda 1848-ban még német többségű városok voltak, ügynökök beszervezése nem okozhatott különösebb gondot a császáriaknak. A vidékről felkerülő, radikális változásokban gondolkodó magyar fiatalok megfigyelése így nem volt probléma (akárcsak napjainkban).

A gyanús momentumok a pesti események kapcsán: az összeverődött valóban nagy, ám fegyvertelen tömegtől mi félnivalója lehetett a Budán székelő Helytartótanácsnak? Akiknek a Budai Várban a kor legmodernebb tüzérségével ellátott nagy létszámú, jól kiképzett fegyveres erő állt a rendelkezésére? Na ne vicceljünk már, hogy ezek megijedtek a fegyvertelen, esernyős tömegtől (amely ráadásul tele volt a császáriak profi ügynökeivel, akárcsak az elmúlt évek „rendszerváltó” utcai eseményei során). Ez egyszerűen nem logikus. Az akkori Helytartótanács szépen eljátszotta az előre megírt forgatókönyv alapján a maga kis megijedős színjátékát, sőt, még az első baloldali gondolkodót, Táncsicsot is kiadták a börtönből, hogy hihetőbb legyen a darab (ezzel semmilyen veszteség nem érte őket). Természetesen a szintén császári ügynök Landerer, a híres nyomdász is ki kellett, hogy nyomtassa a 12 pontot és közben úgy kellett tennie, mint aki nagyon fél. Amennyiben a császáriak nem így látták volna helyesnek az események folyását, a várbeli tüzérséggel bármikor rommá lövethették volna Pestet (mint ahogyan később, a szabadságharc alatt Hentzi meg is tette). A sorezredeknek a fegyvertelen emberek elleni esetleges szuronyrohamáról pedig itt most ne is beszéljünk.

Március 15. azért sem lehetett forradalom, mert nem történt semmiféle hatalomváltás. Az akkori császár és király, a félkegyelmű V. Ferdinánd is a helyén maradt. A Habsburgoknak már csak azért főhetett a feje, mert a magyarok részéről sehogyan sem akartak előkerülni a fegyverek (ügyeltek a törvényességre). Igaz ugyan, hogy a Habsburg dinasztia ekkor Bécsben és Itáliában is harcban állt az ottani felkelőkkel, de amikor Nyugaton úrrá lettek a helyzeten, máris a magyar fegyveres ellenállás kiprovokálásán munkálkodtak. 1848 késő tavaszától először a szerbeket, aztán a horvátokat (Jellasics) és a románokat is sikeresen uszították az uralkodó által elfogadott törvényes Batthyány-kormány ellen. A sárga-fekete császári lobogók alatt érkező horvátok pákozdi veresége után aztán kibújt a szög a zsákból: immár császári sorezredek indultak Magyarország teljesen jogellenes leigázására (Windisch-Graetz). Ekkor a magyarok felvették a harcot, a semmiből hadsereget, tüzérséget teremtettek és 1849 tavaszán megindulhatott hadtörténelmünk párját ritkítóan dicső hadjárata, a tavaszi hadjárat, amelynek végén, 1849. május 21-én Buda várát is sikerült visszavennünk Hentzitől, aki ekkor már hosszú idő óta lövette Pestet, sőt a Láchidat is fel akarta robbantani.

Arra, hogy a háttérben ekkor milyen nemzetközi erők munkálkodtak, most részletesen nem térünk ki (gondolunk itt az 1848. februárjában, Párizsban kiadott Kommunista Kiáltványra vagy az egyéb francia behatásokra, mint pl. a trikolóros kokárdák megjelenése). És azzal sem foglalkozunk, hogy a szabadságharc esetleges győzelme után hogyan vitte volna kenyértörésre a dolgot az ultraliberális miniszterelnök, Szemere Bertalan és köre, valamint a hadsereg vezérkara, élén Görgeivel.