- Portré egy magyar munkáscsaládról -

Nemrégen egy előadáson azt hallottam; mivel Magyarországon már nem létezik munkásosztály, – ezért nincsenek már élmunkások sem. – Nos, ezt megcáfolom. Én ismerek élmunkásokat, – kapásból kettőt is. Olyan emberek ők, (férfi és nő, – egy pár). – akiknek a munka becsülete, a saját becsületüket jelenti.

Jól dolgozni alapvető kérdés számukra, – még akkor is, ha nem igazán fizetik meg. A lelkiismeretes munka – úgy tartják, – elsősorban tisztesség és becsület kérdése, – és csak másodsorban lehet fontos a pénz.

1. Dermesztő hajnal…

Még sötét van, de azért jól lehet látni, mert az éjjel friss hó esett. Tímea és Zoltán egyszerre kelnek, nem sokkal 4 óra után. A nagyobbik gyerek is kel velük, mert mindhárman egy vállalatnál dolgoznak. A kisebbik gyerek viszont még szundít egy kicsit. Neki elég 6-kor ébredni, iskolába jár, nemsokára érettségizik.

A kis ház kihűlt az éjjel, de nem gyújt be senki, minek is, ha mindenki elmegy? A konyhában viszont jó meleg van. Nemsokára szörcsögve lejön a kávé, mellé elfüstölög majd az első cigaretta is.

Zoltánnak és nagyfiúnak, (bár ő régen nem gyerek, hisz’ már leérettségizett), most külön munkája is akad. A kapuból és a ház elől el kell tolni a havat, hogy el tudjanak indulni a munkába.

Kemény hideg van. De egy-kettőre kimelegszenek. Szabad a kijárat. Az autó bár nyögdécsel, de azért beindul. Öt óra előtt néhány perccel, havas kerékpárokat tolva befut a két kolléga is, akikkel szintén egy helyen dolgoznak. De mindnyájan egy autóval mennek munkába, hogy megosszák a benzinköltséget. A munkáltató persze nem állja az utat.

A villanyokat eloltják, az autó kitolat, – ajtók csapódnak és elindulnak munkába mind az öten, egy Pest melletti logisztikai központba. Hajszálpontosan 5.05.-kor. És remélik, hogy nem akadnak el a friss hóban, míg ki nem érnek a 4-es útra.

2. A nagy hajtás

Az autó benzinköltsége egy hónapra oda-vissza, minimum 40 ezer forint. De mivel az 5 utas összedobja ezt a pénzt, így azért nem nagy megterhelés. – Ha vonattal ingáznának a munkahelyükre, mely majdnem 50 kilométerre van, – csak fejenként minimum 30 ezer forint lenne a bérlet. Nem beszélve a gyaloglásról, a vasút zsúfoltságáról (és rendszeres késésekről), a plusz buszozásról. A hajnali munkásvonatok nem éppen a kényelmükről híresek. Bár az új vasúti kocsik némileg azért javítottak e helyzeten, ha van ülőhely. De 50 percet állni munka előtt és után, nem kellemes, pláne akkor nem, ha az egész munkaidejét 8-12, és olykor ünnepek előtt 16 órát, szaladgálással, s árupakolással tölti az ember.

Ahogy beérnek a munkahelyükre, egy multinacionális áruházlánc hatalmas raktártelepére, kiszállván az autóból, szétszélednek, mindenki igyekszik a saját helyére. A “gyerek” megy irodai munkára, a számítógépek mellé, hiszen erre taníttatták a szülei, Tímea és Zoltán viszont nehéz fizikai munkát végeznek, amit úgy hívnak; “komissiózás”.

A hivatalos megfogalmazások szerint:

“A komissiózás, a raktározás egyik legnagyobb élőmunka igényű feladata. Ennek során a raktárban tárolt áruválasztékból, az egyes vevői megrendeléseknek megfelelő összetételű és mennyiségű áruválaszték kerül összeállításra.

A komissiózás a legszorosabb kapcsolatban áll a raktározás ellátási funkciójával, így a folyamat lebonyolításának minősége alapvetően meghatározza a raktár minőségi teljesítési színvonalát a vevő felé. A komissiózás a gépesítési és automatizálási eredmények ellenére a legtöbb élőmunka ráfordítást igényli.”

Vagyis teljesen nem lehet gépesíteni, ezért mind a szemet, mind a memóriát és az agyat használva kell összeállítani a kért árukat, a megfelelő mennyiségben és a megfelelő címre. Mindezt persze a lehető leggyorsabban, hiszen, ahogy mondani szokták, “Már a tegnap is későn van!” – A nehéz csomagok, dobozok kiválasztása, raklapra pakolása, és a megfelelő átvevő helyre való szállítása, a lehető legrövidebb idő alatt, – egy olyan versenyfutáshoz hasonlítható, amelyben súlyokat, nehezékeket is kell cipelni, le és felrakni, sőt, futva szállítani.

Na, ez a “komissiózás”. Tímea és Zoltán, mint egy elválaszthatatlan pár, egy munkacsapatot is alkotnak, és saját magukat nem kímélve rohamtempóban végzik a feladatukat. Éspedig azért, hogy a vevők elégedettek legyenek, az áru mihamarabb eljusson hozzájuk. No és azért, mert ez a komissiózás lényege, – és ők a tudásukhoz és erejükhöz mérten a legjobban akarják a feladatukat elvégezni. Ez számukra presztízs kérdés.

A “gyerek” mikor először jött velük az iskola elvégzése után a céghez dolgozni, – nem akarta elhinni, hogy Tímea és Zoltán azok az “előmunkások”, akikhez a teljesítményéhez minden elvárást hozzáigazítanak a munkahelyi elöljárók. Mondván, ha ők  ennyi és ennyi raklapot képesek összeállítani 12 óra alatt, – akkor a többieknek is legalább a ennek a 2/3-át meg kell tudni csinálni. Csak akkor hitte el  a gyerek, hogy ez így van, amikor elvitték őt a munkahelyi teljesítmény tábla elé, s látta hogy saját édesanyja neve van a legfelül. Mint a legeredményesebb komissiós dolgozóé.

3. És mindezt mennyiért?

Mindehhez képest a fizetésük ugyanannyi, mint a többi munkásé, sőt van olyan komissiós, (csókos) akinél jóval kevesebbet keresnek. De szólni persze nem lehet, – mert akármilyen jó munkás az ember, könnyen mondhatják azt neki; “Nem kötelező itt dolgozni! Holnap már nem is kell jönni!” – Hiszen minden melós helyére akár 10 jelentkező is akad.

Bár azért nem mindegy az, hogy az a munkás milyen. Ha kissé buta és kissé lassú, nem fogja megállni a helyét ebben a közegben. Mert itt élénk agyra, jó memóriára, és erős fizikumra van szükség. És nagyon mozgékony testalkatra.

Olyan alkatúak ezek a munkások, mint a sportolók. Vagy mint a katonák. Képesek egész nap sietni, sokszor futni, cipekedni, emelni… igen, olyan ez, mint a mindennapi csata, a munka, a megélhetés, és a saját önbecsülésük frontján. Igen, a becsület is fontos! Mert szerintük rosszul dolgozni becstelenség, akárki is a főnök. nagyon jól tudják, hogy kizsákmányolják őket, – de a munka az munka. Azzal játszani, szórakozni nem lehet. A munka becsülete önmagáért van, ehhez semmiféle nagyfőnöknek semmi köze.

Ezért hát, nagyjából meg is becsülik őket, – azért írom, hogy csak nagyjából, mert azért a kapitalista multi munkaadó, – nem egy emberbaráti intézmény. A komissiósok csak 4 órára vannak bejelentve, fizetésük átlagban 80 ezer forint, nagyon jó hónapban talán 100, de ez ritka.

A munkaidő heti 6 nap. Napi 10 óra átlagban. Ha 8-at dolgoznak, az “Kész Hawaii”, ahogy mondják. Inkább 10-12, olykor 14, vagy 16 óra. Főleg ünnepek előtt.

Tiltakozni a fáradtságra hivatkozva nem lehet, betegállományt nem fizetnek, s az elbocsájtás réme örök pallosként függ a fejük fölött.

4. Rabszolgasors…

Még nincsenek 40 évesek, de már mindkettőjüknek volt egészségügyi problémája a munkájukból adódóan. A felfázás állandó, – a hűtőházban mindig hideg van. Lemerevedett derék, a láb kidagadt erei, nagyon komoly izomhúzódások… és az egyre gyakoribb, egyre erősebb mindent elsöprő fizikai kimerültség a túlterheléstől. Mikor barátok figyelmeztetik őket kicsit talán lassíthatnának a tempón, a válasz egyértelmű: “Nem lehet.” Sem az elbocsájtás veszélye, – de a becsület miatt sem.

És az életük anyagi megterhelése egyre csak nő. Akármennyit dolgoznak, – nem elég a pénz, sohasem. Szeptemberben nem tudtak könyvet venni a középiskolába a kisebbik gyereknek. Nagyon nehezen fizetik ki a villanyt, a gázt, a tüzelőt. – Aztán ott vannak még a mindenféle adók, kommunális, autó, szemét, s ráadásul a hitelek részletei.

Ha hazaérnek a hosszú munkaidő után, jön a főzés, favágás, begyújtás, állatok etetése. Azután úgy zuhannak az ágyba, mint a félholtak. És hamar, nagyon hamar eljön ismét a reggel.

- Ez nem más, mint a rabszolgák sorsa – mondja nem egyszer az asszony. – Az urak rabszolgái vagyunk… De talán már nem sokáig…

***

Bizony talán már nem sokáig, mert a népnyúzó, nyugati típusú rablókapitalista rendszer, lassan már az utolsókat rúgja. Jó nagy rúgások lesznek az igaz, – sokan bele is rokkannak, – de a vég, akkor is vég lesz.

És a változások után, ha elkezdjük felépíteni az új magyar munkásállamot, az ilyen emberek, mit Tímea és Zoltán, már nem lesznek a végletekig kiszipolyozott és halálra fárasztott dolgozók.

Akkor valóban élmunkások lesznek, kiemelt juttatással, megfelelő munkaidővel, példaként állítva az egész társadalom elé. Lehet követni őket!

Az egész állam rajtuk a munkásokon nyugszik majd. Hiszen a lelkiismeretesen dolgozó munkás, és a paraszt, a nép gerince. S az értelmiségből is munkás válik majd. Aki  saját szintjén, saját területén éppen úgy kell hogy teljesítsen, éppen úgy élmunkás kell, hogy legyen, – mint ebben a mai világban is azok a tisztességes nők és férfiak, akik még ilyen mostoha kapitalista körülmények között is fontosnak tartják munkájuk tisztességes elvégzését. Mert ezt kívánja a becsületük.

Fort András – Hídfő, nyomtatott kiadás; 99. szám, 2013. január