Marschalkó Lajos:
ADALÉKOK A PATKÁNY TERMÉSZETRAJZÁHOZ
A patkány a rágcsálóknak ama fajtájához tartozik, amely kísérteties biztonsággal megérzi a veszélyt és elmenekül, ha süllyed a hajó. Gondos és alapos kísérleteknek köszönhető, hogy sikerült kitenyészteni egy korszerűsített patkányfajtát, amely monoklit hord, suttog és miután azt hiszi, hogy a hajó el fog süllyedni, igyekszik megrágni a tartógerendákat. Hátha hamarabb következik be a katasztrófa. Mert a patkány azt hiszi, hogy hozzá kegyelmesek lesznek az elemek. Ha siet kirágni eddigi otthonát, lisztraktárát, kényelmes jólétét, akkor a lyukakon és a réseken nem jön be a víz. Megáll a határok előtt akármilyen áradat, akármilyen özönvíz legyen is és Tenger őfelsége azt mondja majd: ezt a lyukat tiszteletben tartom, mert itt lakik a patkány, az én barátom, szövetségesem. A világot elsöpröm, meghódítom, de őt magát megmentem. A patkánynak nem kell menekülni, se megfúlni, hiszen ő a világ legaljasabb állatfajtájához tartozik, reá szüksége van mindenkinek, – véli saját magáról.
Ebből is látszik, hogy a földkerekség legostobább teremtménye a patkány.
*
Ez a modern patkány eleddig talán valamelyik kaszinó fotelljének afrikjában, talán egyik baloldali lap szerkesztőségében lakott és mert hát patkány, akkor ott rágcsált. Kicsit tehetségtelen volt, hát rágta a tehetségesebbet. Másoknak jobban ment tehát ette, csípdeste a gazdagabbat, az értékesebbet, vagy a szebbet. Én jobb patkány vagyok, mint ők, mert jobban tudok rágni! – gondolta. Odaát tehát baloldalibb volt Sztálinnál, intrazigensebb Trotzkijnál s mikor már szétmorzsolta saját környezetét, mikor mindenütt megutálták, főként pedig mikor elfogyott a marxista gerstli, ráébredt, hogy át kell térni az ember-rágcsálásról a világnézeti patkány-eledelre. Ez a baloldali hajó már úgyis süllyed! Így hát csupsz! – egyet csobbant a víz és a patkány már jelentkezett is valamelyik jobboldali szervezetnél, lapnál, mozgalomnál. Azt hitte, hogy itt zsákszámra áll a cukor s ebből neki részesülni kell, mert rágni muszáj valamit.
A patkány kijelentette, hogy ő megszűnik patkány lenni. Ő oroszlán, sőt oroszlánabb az oroszlánnál. Most, mikor nektek megy jól – gondolta úgy 1941-42 táján, – akkor nekem, a neofista-tigrisnek még jobb sorsra van igényem. Én akarok itt kosztolni, élni, hősnek látszani, dinamikusabbnak feltűnni. És a patkány erre jobboldali alapon rágott. Mérgesen megmart mindenkit, aki már évtizedek óta itt volt. Ez nem elég százszázalékos! Ez nem elég német-barát fajvédő! Amaz nem elég erőteljesen képviseli az Eszmét. Kikezdett mindenkit, apró fogaival megőrölt minden jószándékot. Tenyérnyi Victoria-jelvényt hordott, zsidót falt és marxistát früstökölt. Aztán Sztálingrád után hirtelen megjelent valamelyik belvárosi kávéház előkelőbb klikkjében s most már onnan rágcsálta a régi elvbarátait. Azok kérlek fantaszták! – mondta. – Nekünk gouvernementális patkányoknak az a kötelességünk, hogy lassan és okosan szétrágjuk őket, mert a nemzetet – ugyebár – át kell menteni a jövőre.
S mivel a patkány mindig azt hiszi, hogy ő maga a nemzet, most a honfibú álarcában szöszmötölt, cikkázott. Törzsökös magyarrá vedlett és „porszem vagyunk” jelige alatt hirdette, hogy mi úgyse tehetünk semmit, legjobb ha óvatosan lavíroznak, mint a patkánynépek szoktak két süllyedő hajó között. Amelyik nem merül el, arra majd csak felszállunk, illetőleg felszállnak patkányék, mert nekik zsebükben van a Magyar Nemzet számozott, előfizetési nyugtája, az összes jobboldali pártok tagsági igazolványa, nem beszélve a szovjet-csillagról, zsidó-csillagról, UlIein-Reviczky menleveléről. Csak rágni kell valamit, valakit szorgalmasan, célirányosan és a patkány biztosan életben marad.
*
Eljött aztán a nap, amikor felborult minden patkányi logika. Március 19-én hirtelen elsüllyedt minden hajó, amelyen a patkány már kezdett otthonossá válni. Déli 12-ig, amíg nem lehetett világosan látni, Patkány úr sápadtan cincogott a szerkesztőségében, hogy mi lesz a szuverénitásunk kiadós táplálékával, a függetlenség, szabadság kenyerével, amelyből ő olyan kiadós Aladárságot tudott harapni magának. Mikor aztán észrevette, hogy az ügyeken nem tud változtatni, hirtelen kitört és eget kért belőle a rágcsáló természet. Újra meg kell rágni a tegnapi barátokat, de a patkány-sorsot így vagy úgy biztosí tani kell. A patkány tehát újra feltűzte a Victoria-jelvényt és elővette az 1941-es dinamizmust. No pupák! – cincogta – ugy-e megmondtam, hogy nem fogjuk tűrni a klikk politikát. Mi patkányok mindig hősök, jobboldaliak, nacionálszocialisták voltunk. Hát most ti, akik itt álltok, írjátok meg helyettünk a Iegkulminánsabb cikkeket, hordjátok ki a zsidókat, csináljatok meg mindent, vigyétek vásárra a bőrötöket, hogy a mienk megmaradjon, mert mi ezt követeltük mindig is, a Csáklyás Kaszinóban, a Népszava szerkesztőségében, a Madách-színház rejtelmes szeánszain, szellemi honvédő korunkban, de akkor is, amikor jobboldali tigrisnek álcáztuk patkányságunk nyomorú mivoltát.
Most aztán már nincs hol és nincs mit rágni. Patkány úr tehát rágja a hazát. Patkány úr megint honfi lett, bús és zord magyar, aki egy kávéházi páholy árnyékában, vagy zárt ajtajú szobában úgy hajol össze második számú patkány barátjával, hogy Zrinyinek és Frangepánnak képzelik magukat a sub rosa teremben. Most a cél nagyobb, mint eddig volt. Most ki kell rágni a magyar megmaradás egyetlen támasztékát, a német segítséget, meg kell vitatni, hogy az orosz bejövetele idején két vagy három hétre célszerű elvonulni a radványi kastélyba, főként ki kell rágni az emberekből minden hitet, hősiességet, világnézetet. A patkány tehát rág, hogy megmentse egzisztenciáját, hol hazafias álarcban, hol nyíltan, hol titkon, mert semmi se fontos a világon, se haza, se becsület, se világnézeti elkötelezettség. Isten a patkányokért teremtette a világot. Ez a patkánylogika.
*
Megérdemelnék, de mégse kívánjuk nekik, hogy ugyanaz a sors érje őket, mint Herczeg Ferenc Bizáncának őspatkányait, akik csak az utolsó pillanatban vették észre, hogy nincs többé olyan hajó, amelyre át lehet úszni, lavirozni. Mohamed Sztálin bárkája még a patkányt se venné hátára és Patkány úr holtteteme fölött itt is elmondhatná Giovanni:
„A patkányhad addig rágta a ház alapját, amíg rászakadt. Most ijedten visítanak: Isten tégy csodát. Isten nem tesz csodát a patkányok kedvéért”.
Ijedtek, begyúltak, ismételjük:
Isten nem tesz csodát a patkányok kedvéért!
(Egyedül Vagyunk, 1944. október 20.)
