A németek kitelepítése a németség lakóhelyéről való tömeges kitelepítése, tervszerű etnikai tisztogatás volt a második világháború után, amit a legtöbb helyen sok halálos áldozattal járó, brutális kegyetlenséggel hajtottak végre.

 

 

 

Január 19-én indult az első vagon...

 

 

Az ideiglenes magyarkommunista kormány valójában olyan csodaszernek tekintette a németek kitelepítését, amely a világháború utáni Magyarország összes kül- és belpolitikai gondját enyhítheti: A hazai németek ingatlanaival kívánta a földnélküli magyar lakosság földéhségét csillapítani. Mivel ugyanakkor a szomszédos országokban már folyt a magyarság üldözése (lásd például benesi dekrétumok), a magyar kormánynak német ingatlanokra volt szüksége ahhoz is, hogy a Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszláviából tömegesen érkező magyar menekülteket le tudja telepíteni. Abban is reménykedett, hogy ha a győztesekkel elfogadtatja a hazai német lakosság kollektív bűnösségét, Magyarországot saját német lakossága áldozatának tüntetheti fel. A kollektív bűnösség elvével akarta Magyarországot kivezetni a nemzetközi elszigeteltségből.

Ezért közölte Gyöngyösi János külügyminiszter 1945. május 16-án egy jegyzékben Vorosilov marsallal, a SZEB elnökével, hogy Magyarország 300 ezer német "volksbundistát" szándékszik kitelepíteni. Majd a Dálnoki Miklós Béla vezette magyar kormány 1945. május 26-án megerősítette ezen szándékát, amikor egy szóbeli jegyzékben tisztelettel kérte "a Szovjetuniót, hogy a Magyarországról eltávolítandó németeket Németországnak olyan területére telepítsék át, amely a Szovjetunió haderőinek megszállása alatt áll."

 

 

Ilyen propagandával próbáltak híveket szerezni a magyar lakosság köréből

 

A II. világháborúban győztes nagyhatalmak 1945. augusztus elején a potsdami konferencián a magyarországi németek kitelepítését együtt tárgyalták a Csehszlovákiából, illetve Lengyelországból kitelepítendő németekével. A megállapodás XIII. cikkelye alapján a magyar kormány engedélyt kapott arra, hogy a hazai német lakosságot vagy annak részeit úgymond "rendezetten, humánus módon" Németországba telepítse ki. Az engedélyhez novemberben csatolt keretszám (max. 4-500 ezer fő) lehetővé tette a hazai németség akár teljeskörű kitelepítését is, ugyanis hazánkban akkor Fehér István becsült adatai szerint legfeljebb 380 ezer főnyi német nemzetiségű személy élt. Viszont nem kapott a magyar kormány irányelveket arra, milyen jogi-bűnösségi kategóriák szerint jelölje ki a kitelepítendőket.

A minisztertanács 1945. december 22-i ülésén Nagy Imre belügyminiszter (MKP) terjesztette elő a kitelepítési alaprendelet tervezetét, amely a hazai németség kollektív bűnösségén alapult. Rá a jelenlévő 16 miniszterből kilencen igennel, ketten nemmel szavaztak, öten tartózkodtak. A kormány az 12330/1945 ME sz. rendeletében (1945. december 29.) csak látszatra nevezett meg politikai felelősség szerinti kategóriákat. Kivételeket is csak formailag engedett meg. Valójában ugyanis a hazai német lakosság teljeskörű kitelepítésére törekedett. Ezért volt benne a kitelepítés elsőszámú indoka az, ha valaki magát 1941-ben, a népszámláláskor német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta. A magyar kormány igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha a berlini Szövetséges Ellenőrző Tanács utasítására rendelte volna el a kollektív bűnösségen alapuló, teljeskörű kitelepítést. A SZEB 1946. január 25-i ülésén készült jegyzőkönyv szerint a SZEB amerikai tagja, Key tábornok és szovjet elnöke, Vorosilov marsall tiltakozásul felszólította a kormányt, hogy ne használja "a SZET utasítására" kifejezést. Ugyanakkor Vorosilov óriási nyomást fejtett ki annak érdekében, hogy az elrendelt teljeskörű kitelepítés minél hamarabb megvalósuljon és lezáruljon. Ezzel akarta ugyanis elősegíteni, hogy Csehszlovákia gyorsan kitelepíthesse az ottani magyarokat Magyarországra.

Nagy Imre kommunista belügyminiszter 1946. január 15-én adta ki a kitelepítés végrehajtását szabályozó 70.010 / 1946 BM. számú rendeletet. Ebben az állt, hogy a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatja meg a járás, a megyei jogú város vagy a megye német lakosságának a 10%-át. Az "ártatlanok" számát abszurd módon adminisztratív úton korlátozta. Nem szolgálta a személyes politikai felelősség tényleges vizsgálatát. A német nemzetiségűeket kiszolgáltatta egy belügyminiszteri biztos által vezetett bizottságnak, amely helyben, kénye-kedve szerint dönthetett, elismeri-e az ártatlanságot vagy sem. Ez az önkényes szabályozás újabb hatalmi csatározásokhoz is vezetett a Független Kisgazdapárt és a Magyar Kommunista Párt között. Sok helyütt a kommunista tagsági könyv lett az egyetlen hatásos érv a mentesítéshez.

A kitelepítés előkészítésében és végrehajtásában meghatározó szerepet játszott a kommunista vezetés alatt álló belügyminisztérium. A Népgondozó Hivatal, amelyet 1945-ben elsősorban a kitelepítés lebonyolítására állítottak fel (vezetője idősb Antall József volt), a belügyminisztériumnak volt alárendelve. Ez a minisztérium hatalmazta fel és küldte ki azokat a kitelepítési biztosokat, akik helyben minden hatóságnak utasításokat adhattak. Amúgy is a kommunista párt szerezte meg 1945-ben a belügyhöz tartozó kulcspozíciók többségét. A kitelepítési rendelet végrehajtásával a kommunisták újabb hatalmi eszközre tettek szert.

A magyarországi németek kitelepítése a magyar kormányok várakozásával ellentétben nem lett kül- és belpolitikai csodaszer. Mint Kaltenecker Krisztina írja, a kitelepítéssel járó jogtalanságok, törvénytelenségek és embertelenségek megrázkódtatták az alkotmányosságot, kikezdték a jogállamiság alapjait. A magyarországi németek kollektív bűnösségen alapuló kitelepítése ráadásul tovább gyengítette a magyar kormány pozícióit a szomszédos győztes államokkal, különösen Csehszlovákiával szemben. A határon túli magyarok sorsát meghatározta a továbbiakban, hogy a szomszédos országok a magyarországi németek kitelepítését precedensnek tekinthették. Csehszlovákia például egy úgynevezett kölcsönös szlovák-magyar lakosságcsere kikényszerítésére használta fel a magyar kormánnyal szemben.

 

Hírfigyelő Szolgálat