Sajó Sándor: E rab Föld mind az én hazám

Északon, erdős, kies völgyben,
Ott, ott van az én szülőföldem.
Jaj, azt a földet nem adom!

Délen, kalászos rónaságon,
Ott, ott születtem, oda vágyom.
Nem, azt a rónát nem adom!

Keleten ős föld kínja jajgat,
Erdély szült engem bús magyarnak.
Oh Erdélyt soha senkinek!

Északra, Délre napkeletre
Nézek nagy búsan, keseredve:
E rab föld mind az én Hazám!

Születtem síkon, völgyben, halmon,
Egy kis rögért ha meg kell halnom,
Hát meghalok, - de nem adom!





Édenkert

Nem hiszek a pokolban,
De ha mégis létezik,
Akkor az itt, a Földön van.

Hogy tehettük ezt a Földdel?
Mit Isten oly nagy gonddal,
Szeretettel mivelt és alkotott?
EMBEREK!
EMBEREK?
Vagy inkább emberállatok?

Földi iskolánkat járjuk valamennyien itt e Földön,
Lépegetünk jobbra, meg balra,
Előre, meg hátra,
Ahogy azt a tánctanár a táncórán tanitja.

De táncolni soha meg nem tanulunk,
Mert nem halljuk a zenét,
Az égi zenét, mit Isten küldd nekünk,
Nem halljuk, mert a külvilág zajára figyelünk.

De csendesedj egyszer el,
S meghallod az égi muzsikát
Akkor indulj el utadon,
De csakis előrefele menetelj.

Végső célja mindenkinek az kell, hogy legyen,
Hogy e földi pokol,
Újra gyümölcsöző édenkert legyen.

2oo9. Földanya hava (szeptember) 7. Tejút




 

Erdély induló



Felhangzott a szó, zeng az induló,
Győztesek megint, régi zászlaink.
Nézd a gúnyhatárt, széttiporva már,
Várnak újra mind, ősi bérceink.

Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk,
Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg!

Lépteink nyomán, fenn a Hargitán,
Völgyeinkben lenn, tornyok hangja zeng.
Már semerre sincs átkozott bilincs,
Énekeljetek, völgyek és hegyek!

Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk,
Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg!

Simonyi Imre: EZERÉV


Te voltál itt mindég káros
úgynevezett szabójános,
foglalástól évezredig,
Vereckétől Voronyezsig —

Dunán-túltól Tiszán-innen
te voltál itt — boldog Isten —
ezerévig élve, halva,
minden jöttment hajcsár barma.

Lech mezején lettél vérrel
anyakönyvelt européer —
kelet ellen botcsinálta
golyófogó, védőbástya...

Miként az egyszeri foglár:
svábföldön törököt fogtál
két marokkal — s lám nem ereszt
se török, se kettőskereszt...

Meddig is? — Át ezeréven?
--- Kínod nem idővel mérem:
de pallostól tüzes trónig,
derestől bükkfakaróig,

bottól kerékbetörésig,
úrbértől a dobpergésig,
Siófoktól Orgoványig,
tengertúlon vándorlásig...

Néztél csak a nagy egekre,
földnélküli fellegekre:
— lesvén mása mikor támad
az Ács mániás Fiának...

Messzi az ég... S ím alattad
pokolközeli hatalmak
nevedben, ámde ellened
árkolták a történelmet.

Te voltál a huncut paraszt;
akkor is ha csak egy arasz...
de amikor véred kellett;
nemzetfenntartó elemnek,

édes-szent-hazánk-fiának,
gazduramnak tituláltak —
kik köznapon hajjakendnek
is alighogy embereltek.

Bitangságban, veszendőben
tengtél ezer esztendőkben,
földönfutó árvaságban,
e honod-vesztett hazában.

Sorvadtál csak évről évre,
nemzedékről nemzedékre,
hol börtönbe, hol meg zárva
torz ideológiákba.

Bárhovási születésű:
mohácsi illetőségű
voltál ezerévek hosszán
— magad sorsán, ősöd jussán.

Ezerévig voltál káros
Szabó János, Szabó János:
pusztuló a pusztulatban,
mégis elpusztíthatatlan.





Groholy Milán: Háromszor is nem!


Három "Nem"-et mondok, hallgasd meg barátom,
Nem lesz hosszú, s utána veszem kabátom.
Elmegyek Versailles-ig, a nagy palotáig,
Hol mindenki a magyaron hahotázik.
Röhögjön csak! Engem nem tud érdekelni,
Ha kell, karddal, bottal fogunk harcra kelni!
És mért hahotázik a kövér francia?
Mert a magyar neki országát eladta!

NEM adjuk a népünk idegen országnak,
Hogy belőlük kisebbséget csináljanak?!
Hát ezer év után ezért fáradoztunk?
S törökkel évekig ezért háborúztunk?
Hát tudd meg most, te szlovák, ukrán és román,
Hogy népünk átverd, nem tudsz kelni oly korán!
Mert te az országnak nevét átírhattad,
De a magyar lelket meg nem változtattad!

NEM adjuk a nyelvünk sem idegeneknek,
A magyar magyar legyen! Ezt kívánom nektek!
Ha már az Anyaországod így elhagyott,
Hát beszélj magyarul! Nem kérek én nagyot!
Egy napon konduljanak meg a harangok,
Kiknek szemében könny ül - ők a magyarok.
Mert nem elég az, hogy magyar nyelven beszélsz,
Lelked is legyen magyar- ennyi az egész!

NEM adjuk hitünk veszett, pogány népnek,
Kik áldoznak minden állatnak, növénynek!
Katolikus hitünk nem veszed el tőlünk,
Mi csak egy, valódi, igaz Istent félünk.
Színe előtt születünk, esküszünk, halunk,
És ha házasodunk, Isten rá a tanúnk.
Egyhez imádkozunk, és nem az egyikhez,
Életed mellette boldogabb, szebb is lesz.

Három "Nem!"-et mondtam, köszönöm figyelmed,
Fogadd meg jól e versben írt kis intelmet.
Mert három dolog fontos: nemzet, nyelv és hit,
Ezek nélkül elveszünk: magyar nem lesz itt!
Csak mindenféle értelmetlen keverék,
Babilon lesz: nem értjük majd egymás nyelvét!
Hát gondolkozz, beszélj, imádkozz magyarul,
Ha Gonosz tőrbe csal, ellenállj makacsul!

2005. június 03.





Simonyi Imre: MAGYAR

1


Magyar akartál lenni — semmi más.

Magyarnak lenni? — Kell ahhoz
némi szalonspicc: eszmétől rögeszmétől.
S valami finom elmebaj
valami diszkrét téboly.

Másként elviselhetetlen.


2


Igazában és egészében
talán soha nem értetted.
Csupán az igazát értetted.
Meg azt hogy ilyenkor
talán még neked is igazad lehetett.
Valóban: az Egészet nem
de talán a részletet...
A Részletet igen...
a részleteket érteni vélted.
Azt hogy május van
— valahol a Hazában —
vagy azt hogy éppen nincsen május.
S hogy az a Lány
miért is késett hát a randevúról?
Meg azt hogy a hagymásrostélyos
este nyolckor
ott a gyulai Kék Macskában
— igen pont AZ a rostélyos és éppen OTT —
bizony hogy harapásnyi Részlet volt
egy jobbízű Hazából
S még mindig a Részlet:
hogy a zöldszilváni
éjféltájt már a Lány nevét dúdolta
és megkönnyezte a Haza nevét.

Igen a részletek...
Például hogy
a Hazának pedig hazudnod nem szabad
s hogy a Haza sem hazudhat tenéked.
Micsoda fontos részlet:
e két utóbbi micsoda fontos Részlet!
(Természetesen inkább is tenéked
kevésbé a Hazának
amiként ez utólag olykor kiderült...)
S ahogyan már mondottad:
az Egészet nemigen értetted:
az Egészet azt talán sohasem.
(Mert miközben az Egészre figyeltél
hisz — valld meg —
mindig is az Egészet akartad
méghozzá mindenáron
esetleg bármi áron:
ezenközben mindent
mindörökkön túlfizettél
és mindenhez áron felül jutottál:
mindig áron felül
s örökké bóvlihoz.

„Május lány randevú rostélyos zöldszilváni.”
De hisz te magyar akartál lenni semmi más
és nem kapni de adni akartál volna
valami fontosat de mindenáron.
Az Egészet akartad
de az egészet valahogy nem értetted.
Nem értetted hogy miért von vállat
ha meglát
és miért ásít ha nevedet hallja?
Mintha ő sem értett volna valamiképp...)
Hát igen... az Egészet nem...
csupán a Részletet. De azt aztán igen!
A részletet... a Pillanatot... igen.
A Pillanatot értetted.
A Pillanatot:
amikor meg akartál halni érte.
(Tudod-e még hogy miért?)
S azt a Pillanatot:
amikor élni akartál érte.
(Emlékszel-e még hogy miért?)
S volt amikor tenni akartál érte.
(Mit is akartál tenni érte a Pillanatban?)
És volt amikor már
nem is akartál véle egyebet
csupán hogy legyen.
De éppen úgy akár a szerelemben.
(S ez volt valahogy a legnehezebb.)
Élni érte? meghalni érte?
— ha nem is könnyű de nem is olyan nehéz.
Ám lenni véle s egyebet sem akarni!
Összeszűkült szemmel figyelmesen nézni:
szemügyre venni — összeszorult szívvel.
S tűrni hogy szemügyre vegyen:
szívügyét... talán... ó istenem...
Igen meglenni véle
mintegy szemlehúnyva
— de tágranyílt szívvel! de tágranyílt szívvel! —
Igen egymásra nézni s bámulni a földre.
És valamit — talán mindent —
— ha még lehet —
megbocsátani egymásnak.
De mit az istenért?!
Talán az Egészet. Talán a Részletet.
De éppen úgy akár a szerelemben.
(S bizony mondom ez volt a legnehezebb.)


3


Igen magyar akartál lenni semmi más.
Hát ez aztán sikerült az Úristenit.





id. Kiss László: MAGYAR HATTYÚDAL!


Helyett írom szüntelen és végtelen:



Hol is hagytam ABBA, jaj már meg is öregedtem.

a fiatalságomon elmerengve, egy szebb jelenben.

Egy szebb jelen, mely nem jelszó, ha nem meghatározó.

Ez legyen már meg nekem, a JELEN mely nem képmutató.



Ismerem a múltam, a jelenben vagyok, a jövő hamar itt van.

Hiába látom a jövőt megfogni mégse tudom,

Vissza a múltba, emlékezni, és átadni a tapasztalatot.

Az okos tanul belőle, a buta végleg elmerül miatta,

ez így volt az idő végtelenében, jó ha tudod és emlékezetedbe vésed!


Még tíz-éved van Magyar, hogy hazádat visszakapd.

Kilencven éve, volt egy sátáni kacaj,

mely hazádat országodat széttrancsírozta zsugorra.

Azért csak annyira, mert a jog -törvény amit alkottál,

nem adta az egészet oda.


Pedig akartad - titkon, hogy az egész Kárpátmedencét uraljad.

Hát most add vissza, úgy ahogy elveted a jog erejével,

mert az enyém és nem a tied.

A török uralta 150 - évig - ugye tudod, hogy újból teli lett.

Hazám olyan mind a Hold - hol elfogy, hol teli lesz.



Ma ha szóvá teszem, hogy az enyém és nem a tiéd,

lenyílasozol, lefasisztázodól, lenácizól, leterrorizálozol, leantiszemitázodol, lerasszisázodol...

Hát micsoda világ ez? Ha kérem őseim hagyatékát - jussom,

becstelen támadást - megbélyegezést kezdesz a világ felé,

hogy sátáni hangod tovább éltessed.



Hozok én is egy törvényt, hogy a Mars az enyém.

De tényleg az enyém? De hogy az enyém!

Pláne ha már lakják és élet virul ott már.

Soha nem lehet az enyém!



Hozok egy törvényt, hogy a levegő az enyém,

aki lélegzik nekem fizet, de nem keveset!

Hozok törvényt, hozok törvényt, mindenre -

Azért , hogy rajtad uralkodjak örökre!


Meddig mehet ez így tovább, nem tudom -

hisz a nép meg van vezetve, de rendesen -

orránál fogva vezeted mint a barmot,

ahogy én a marhát a vágóhídra vezetem.


Alszik a nép - mert elaltatták,

és aki nem érzi az nem is érti.

MAGYARORSZÁG te ősök ősének,

ősközössége, te voltál a kezdet, a nyelv,

a tudás,hát mivé lettél?


Meg vagy-e még? Leszel-e még?

Amikor már én nem leszek,

ha Magyar vagy -e verset hattyúdalnak nem veszed.

Mert tudód, hogy én figyellek és segítek.

FIGYELLEK ÉS SEGÍTEK, HOGY ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ ÉLJ -E FÖLDÖN!

Kelt: 2010. május 1-én a nemzetközi munkás mozgalom megemlékező napján, de hazám drága országom 90.- ÉVÉNEK ELŐRE VETÍTETT megemlékezésére és TRIANON ÉS PÁRIZSI BÉKE DIKTÁTUM ELÍTÉLÉSÉRE!





Nem! Nem! Soha!

Árpád honának népe, ébredj már, veszélyben a haza!
Határid megrabolják ellenid, ha nem sietsz oda!
Nem, nem, soha! Ezt mennydörögd nekik:
Nem, nem, soha! Pusztuljon mindenik!
Szent e földnek minden rögje, védi minden honfi ökle,
Vérét ontja, hogyha kell, sokszázezer magyar kebel.
Harsogjon a kürtök hangja, mely a magyart hívja harcba,
Haljon meg mindahány, vesszen inkább oda,
De e szent földet itt nem adjuk soha!
Nem! Nem! Soha! Nem! Nem! Soha!





Kányádi Sándor: Nyergestető



Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
- alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.
(1965)





Kárpáti Piroska: Üzenet Erdélyből



Üzent az Olt, Maros, Szamos,
minden hullámuk vértől zavaros.
Halljátok ott túl a Tiszán,
mit zeng a szél a Hargitán,
mit visszhangzanak a csíki hegyek?
Erdély hegyein sűrű fellegek.
Ez itt magyar föld, és az is marad,
tiporják bár most idegen hadak,
Csaba mondája új erőre kel,
segít a víz, a tűz, a csillagok,
és nem leszünk mások, csak magyarok!

Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk,
halott vitézek lelke jár velünk.
Előttünk száll az ős turul madár,
nem is lesz gát, és nem lesz akadály.
Ember lakol, ha ellenünk szegül,
a székely állja rendületlenül.
Üzenik a gyergyói havasok:
megvannak még a régi farkasok.

Elő velük! Gyertek, segítsetek!
Hollók, keselyűk tépik a szívünket,
rabló hordák szívják vérünket;
ha nem harcoltok velünk... elveszünk!
A honszerző hősöknek hantja vár,
ha odavesz az ős magyar határ,
s ha rablónak kedvez a világ,
mutassunk akkor újabb magyar csodát!

Megmozdulnak mind a csíki hegyek!
A székely föld nem terem kenyeret,
elhervad minden illatos virág,
mérget terem mind a gyümölcsfaág,
Vizek háta nem ringat csolnakot,
székely anya nem szül több magzatot,
vadon puszta lesz az egész vidék,
s ha végzetül még ez sem elég,
a föld megindul, mennybolt megszakad,
de Erdély földje csak magyar marad!


(tanítónő; a románok e verséért 1920-ban felakasztották)